„ABC…egyszerű, mint az egyszeregy”¹

Az esküdtszéki ítélethozatal napja volt: a világtörténelem egyik legnagyobb horderejű bírósági döntésére került sor, és emberek ezrei árasztották el az utcákat a bíróság épülete körül.

Közelgett Michael Jackson érkezésének pillanata, és a seriff emberei úgy bántak a tömeggel, mintha egy náci kiképzőtáborban lettek volna: mindenkit szigorú határvonalak mögé utasítottak, és rendet parancsoltak a káoszban. Néhány sajtós kint állt a központi „parancsnoki” sátor alatt, várva, hogy ki kap ülőhelyet; az emberek kimerültek és egyben izgatottak voltak.

Miután öt hónapig tudósítottak az összes hírhálózatnak a nap alatt, az újságírók közt nem volt egyetértés abban, hogy végül milyen igazságot is fognak szolgáltatni a Kalifornia állam lakosai kontra Michael Joe Jackson elnevezésű ügyben. Az esküdtszék döntéshozatalának hetében a tévécsatornák egyre csak öntötték az olajat a tűzre, Jackson potenciális börtöncelláinak képeit villogtatva. Néhányan arra számítottak, hogy a szupersztár meg sem fog jelenni a bíróságon – azt gondolták, Jackson megpróbál majd kitérni a sorsa elől.

2005. június 13-án hétfőn délben jött az értesítés, hogy az esküdtszék meghozta végső döntését. A média a világ minden tájáról ugrásra készen állt, miközben még több tévés és filmes érkezett a helyszínre további megoldandó igényekkel és kameraállásokkal. Jackson rajongók tömege ütött különféle táborokat a bíróság épülete körül: rajongók videokamerákkal, rajongók mobiltelefonjuk felvevőivel, rajongók minden elképzelhető hi-tech digitális eszközzel felszerelkezve. Az emberek versengtek a Michaelről legjobb látványt nyújtó helyért, versengtek, hogy kié a Michaelről készült legjobb felvétel, a legjobb Michael póló, a legjobb Michael poszter. Kész őrület volt.

A Santa Mariában táborozó sokaságban mindenféle nemzetiségű, méretű, alakú, bőrszínű és korú ember volt. Mialatt a hírszenzáció berobbanására vártunk, a rajongók őrjöngését féltucatnyi Jackson imitátor tette teljessé a maroknyi női csoport mellett, akik szerettek volna „Billie Jean” helyében lenni. A világ országainak talán fele képviseltetve volt, és mind hajthatatlanul hittek Jackson ártatlanságában.

A rajongók számára, akik minden nap ott álltak kint, a tárgyalás ritka lehetőséget nyújtott arra, hogy félretegyék ellentéteiket. A világ minden tájáról jövő embereket egyesítette az igazságért való közös küzdelem. Azt gondolták, hogy Michael a média bábja, és falkákba verődve jelentek meg, hogy támogassák őt. Ezek az emberek testvérként, előadóként és ikonként szerették Michaelt, a média szemében azonban a Jackson rajongók túlzónak és különcnek tűntek. Könnyedén legyintettek rájuk.

Az ítélet kihirdetésére várakozva minden óra egy örökkévalóságnak tetszett. A rajongók tűkön ültek. Amikor a bíróság kapui kinyíltak a nagyközönség számára, a tömeg közelebb jött a kerítésekhez, a rendfenntartók sora felé nyomulva, majd a sorsolás nyerteseit beengedték a kapun. Csöndben vonult be a nagyközönség harmincöt tagja, fémdetektorokkal vizsgálták át, megmotozták és figyelmeztették őket, hogy tartózkodjanak a hangos érzelemkitörésektől. A szerencsés nyerteseket fegyveres erők kísérték az épületbe. Szinte teljes csöndben foglalták el helyüket a nyilvánosság számára kijelölt területen.

Az ott tartózkodókon elhatalmasodott az ítéletre való feszült várakozás. A kétezer-kétszáz akkreditált sajtósból, akik a tárgyalást közvetítették, mindössze háromtucatnyian, ha voltak, akik odabent helyet foglalhattak. Néhány tucat producer zártkörű TV láncon (CCTV-n) figyelte az ítélethirdetést egy közeli teremben, a rajongóktól elszigetelten, de a média zöme inkább közvetlenül a bíróság ajtaja előtt tartózkodott, mindenki a saját sátrát őrizve, tudósítói készségeiket készenlétben tartva, hogy a „Jackson híreket” közvetíthessék.

A médiacsődület leste-várta a szaftos kis részleteket: amivel elszórakoztathatták volna hallgatóságukat – de minden csöndes volt. És ahogy a világ egyre feszültebben várakozott az ítéletre, hirtelen egyre több rajongó kezdte bombázni kiáltásaival a hírcsatornák producereit: „Michael ártatlan!”

És éppen ekkor, óramű pontossággal, megérkezett a Jackson család: Katherine és Joe, Janet, La Toya, Rebbie és Michael oly híres bátyjai.

Amint segédeit, testőreit és elbűvölő családját üdvözölte Michael védelmének csapata, valami egyértelműen kitűnt: Michael túlragyogta az összes többi személyt együttvéve.

Michael, tükröződő napszemüvege mögé bújva, védjegyévé vált esernyőjével, a szupersztárok szupersztárjaként emelkedett ki közülük.

Ahogy Michael megközelítette a bíróság épületét, kiszállva fekete terepjárójából, sikolyok és a mindenfelől áradó könny és érzelemáradat közepette, úgy tűnt, mintha az egész világ megállt volna.

Akármilyen egészségi állapotban is volt akkor, bármennyire megviselte is a tárgyalás – nem látszott rajta. Odakeringőzött a védelem vezetőjéhez, Thomas Mesereau-hoz, és épp mielőtt a bíróság bezárt ajtaján belépett volna, kihúzta magát és integetett rajongóinak – örült, hogy teljes létszámban láthatja itt őket. Mert az emberek között, akik a kapuk és drótkerítések mögött sikítoztak és éljeneztek, úgy tűnt, egyfajta lelki közösség van. Volt Michaelben valami, amitől kalapáltak a szívek. A jelenlétében mindannyian érezték a zenét. Érezték a táncot.

Amint az utolsó sajtóst is beengedték a parányi tárgyalóterembe, s a tisztviselők tüzetesen átvizsgálták Michaelt a fémdetektornál, ahogy feltűnt a saroknál, az eljárás alatt először a szupersztár idegesnek látszott. Az arca nyúzottnak tűnt. Már nem mosolygott. Már nem tűnt legyőzhetetlennek. Ebben a sebezhető pillanatban az emberek láthatták, hogy a tárgyalás mégiscsak megviselte Michaelt. Lerítt róla, hogy azt kívánja, legyen vége már.

Michael ügyvédje később bizalmasan elmondta, hogy a védelem csapata végig szilárdan hitte, hogy Michaelt fel fogják menteni az összes vádpont alól, és kitartott amellett, hogy a börtön téma nem is igen merült fel. Tom Mesereau rendíthetetlenül hitte, hogy Jacksont olyan bűnök elkövetésével vádolták, amelyeket soha nem követett el, és Michael barátai és családja is hittek neki.

Mégis, abban a néhány másodpercben, amíg Michael a tárgyalóterem küszöbén, teljesen egyedül állt, – miközben a fémdetektor mögött átvizsgálták – a szupersztár rémültnek tűnt.

Az esküdtszék nyolc nőből és négy férfiből állt, akiknek hatszáz bizonyítékot mutattak be a tárgyalás során, akik tanúi voltak mindannak a lejárató kampánynak, amelyet Martin Bashir dokumentumfilmje indított el, és akik végighallgatták Jackson személyes történetének tizenkét évét, melyet Tom Sneddon, a Santa Barbara-i területi főügyész terjesztett eléjük.

Összességében, Tom Sneddon és csapata nyolcvan tanút vonultatott fel a célból, hogy Michael Jacksont sorozatos bűnelkövetőként ábrázolhassa, és arra is engedélyt kapott, hogy visszamenőleg vájkáljon Jackson múltjában annak érdekében, hogy bemutassa az esküdtszéknek: visszaeső bűnözőről van szó.

Mialatt a tárgyalóteremben az emberek az esküdtszéki ítélet kimondására vártak, a világ hihetetlenül kicsinynek tűnt. Minden arc megfeszült, minden tekintet figyelemről árulkodott. A Jackson családnak csupán hat helyet adtak a tárgyalóteremben, és Janet volt olyan nagylelkű, hogy inkább kint várakozott az eljárás alatt, hogy fivérei, Randy és Tito, és nővérei, Rebbie és LaToya közvetlenül Michael mögött ülhessenek.

Tizenegy fegyveres tisztviselő volt jelen a teremben, készen arra, hogy megfékezze az esetleges érzelemkitöréseket, és délután kettő óra tíz perckor Rodney Melville bíró végre elkezdte kinyitni az ítéletet tartalmazó borítékokat. A bíró rezzenéstelen arccal nyitotta fel egymás után a borítékokat. Egyetlen szó sem hallatszott a tárgyalóteremben, de néhány nőnek az esküdtszék tagjai közül könnybe lábadt a szeme.

Az idő megállt. Egy örökkévalóságnak tűnt. S aztán hirtelen, a Fellebbviteli Bíróság törvényszéki irodatisztje, Lorna Gray végre elkezdte felolvasni:

• Első vádpont: összeesküvés – nem bűnös.

• Második vádpont: gyermek ellen elkövetett szeméremsértés – nem bűnös.

• Harmadik vádpont: nem bűnös.

„Nem bűnös.” Ezeket a szavakat olvasta újra és újra, összesen tizennégyszer. Ahogy elhangzott az ítélet, Kathrine-nek, aki egyetlen napot sem hagyott ki a tárgyalás alatt, könny gyűlt a szemébe. Tito odahajolt hozzá és megcsókolta édesanyját. A család többi tagja megölelte, megszorította egymást. Ahogy kezdett a hír az emberek tudatáig eljutni, Michael rajongói csendesen zokogtak a hátsó sorokban. A sajtósok többsége pedig sóbálvánnyá dermedt. Tényleg egészen meglepettnek tűntek, hogy Jacksont egyáltalán nem ítélték el semmiben. Az arckifejezésükből ítélve több újságíró arra készült, hogy a szupersztárt rács mögött fogja látni, és ebből jó bevételre számíthat.

Rodney Melville bíró, aki mindvégig oly méltósággal és tisztánlátással kezelte az ügyet, aki végig ügyelt mindenki épségére, s aki nem tűrt el semmiféle rendbontást, most egy nyilatkozatot olvasott fel a törvényszéknek:

„Mi, az esküdtszék, a világ szemének súlyát magunkon érezve, mindannyian alaposan és aprólékosan tanulmányoztuk a tanúvallomásokat, bizonyítékokat, és az eljárás szabályait, amelyeket ebben a törvényszékben bemutattak 2005. január 31. óta. Az esküdtszéki szabályzatot követve magabiztosan hoztuk meg ítéletünket. Reméljük, hogy ez az eset tanúságtételként szolgál jogrendszerünk integritásába és igazságába vetett hitünk mellett.”

Ahogy ezek a szavak elhangzottak, Michael a védelem asztala mögött visszanyerte hatalmas formátumát. Különös, de Michael megjelenése egy ókori királyéhoz hasonlított. Volt benne valami uralkodói. Puszta jelenlétével is tiszteletet parancsolóan, csöndes eltökéltséggel hallgatta, ahogy a bíró felolvasta a nyilatkozatot. A szupersztár felszegett fejjel, mozdulatlanul állt. Csak akik egészen közel álltak, vehették észre, hogy egy könnycsepp gördült végig Michael arcán.

– Jackson úr, az óvadékát feloldottuk, szabadon távozhat. – Szólt Melville bíró.

És ezzel Michael számára világossá vált, hogy a tizenkét tagú esküdtszék az összes ellene emelt bűnvádat elutasította. A Pop Királya megtörölte arcát egy zsebkendővel, megölelte védőügyvédeit és köszönetet mondott nekik, majd lassan előre ment, hogy elhagyja a termet. Ahogy kisétált a tárgyalóteremből és közben elhaladt Katherine, Joe és a testvérei mellett, kevés érzelmet mutatott. Kilebegett a tárgyalóteremből, mintha csak a levegőben úszna, és hamarosan végleg eltűnne, mint egy füstfelhő.

Odakint Michael rajongói, akik hallották az élő televíziós adásban a híreket, – hiszen minden tenyérnyi hely képernyőkkel volt fedve a bíróság épülete körül – kint voltak az utcán, táncoltak, ujjongtak és tomboltak. Egy nő fehér galambokat engedett szabadon, mások lufikat eresztettek fel, néhányan konfettit szórtak, és emberek százai sikítoztak és sírtak örömkönnyeket. A Jackson család, immár egyesülve, elsétált a több ezer riporter mellett, akik a világ minden tájáról érkeztek egy interjú reményében. Egyik kezét a szívére szorítva Michael Jackson csókot dobott rajongóinak, majd eltűnt egy fekete Yukon típusú sportterepjáró mélyén – immár szabad emberként.

Miután oszlani kezdett a tömeg, bizonyos újságírók egyetértettek abban, hogy végsősoron a tárgyalás mégiscsak egy újabb gáncsot jelent a popsztár életében, amely később is kárára válhat karrierjének. A sajtósok a Jackson elleni vádakról tereferéltek, főképp a gyűlölettel teli szóbeszédekre koncentrálva. Ezeknek a mendemondáknak és rosszindulatú pletykáknak köszönhető, hogy emberek milliói beszéltek ocsmányságokat az ikonról.

Rajongói szemében ez a csúf tárgyalás egyszerűen nem tűnt jogosnak. Ám a médiavilág többsége számára a Michael Jackson tárgyalás hangzatos szalagcímeket szolgáltatott. A róla kialakult képet minden nap új adalékkal manipulálták, és a híradások orrvérzésig ismételgették gyerekekhez fűződő „szokatlan viszonyát”.

A közvélemény is osztotta az újságírók többségének hozzáállását. Az emberek biztosak voltak benne, hogy Jackson bántalmazott gyerekeket. Néhány sajtófigyelőnek feltűnt, hogy – noha már felmentették, – Jacksonnak örökké védelmeznie kell majd magánéletét.

A legtöbb ember szemében Jackson imázsa jóvátehetetlen kárt szenvedett.

Miközben a média az üggyel kapcsolatos utolsó közvetítésekre készült, sokan tették föl a kérdést, hogy Jackson vajon ki fogja-e valaha is heverni ezt a boszorkányüldözést. Mindezek mellett, néhányan azt is kénytelenek voltak bevallani, hogy akaratukon kívül részt vettek a területi ügyész intrikájában, mely azt célozta, hogy Jackson életét közcirkusszá alacsonyítsa le. Ám ahelyett, hogy sajnálkoztak volna, hogy egy olyan csoport részei voltak, amely buzgón próbálta tönkrevágni a popsztárt, a riporterek többsége inkább élvezettel figyelte a Michaelt lehúzó örvényt.

Az emberek imádták gyűlölni őt, s mindaddig, amíg a médiának sikerült Jacksont „furának” beállítania, a nézettségi mutatóik magasak maradtak. Csak az után, hogy a tárgyalás végleg befejeződött, vallotta be néhány belső embere a médiának, hogy Jackson rajongói voltak azok, akik utoljára nevettek. A tárgyalás ideje alatt a rajongók mindvégig azt kiabálták a médiára, hogy „Soha nem a valóságot tudósítjátok!”

Lehet, hogy igazuk volt.

Ahogyan válogatott újságírók kezdték újra átgondolni az öthónapos tárgyalást és újra megvizsgálni Jackson magánéletének bizonyos részeit, melyek a tárgyalás folyamán bukkantak fel, az emberek belátták, hogy amit Michael képes volt kibírni, – hogy ennyire górcső alá vegyék – kevesen élték volna túl. Mert Jackson megjárta a poklokat, és az életével kapcsolatos minden dolgot – a nemi szerveiről készült fotók kivételével – kiteregettek Isten színe, a bíróság, és a világ összes sajtóorgánuma elé.

Jackson rajongói mindvégig váltig állították, hogy a popsztár egy pénzéhes család és egy felbőszült ügyész áldozatául esett, de meglátásaikat teljesen figyelmen kívül hagyták. Ehelyett a média örömmel közölte le az ügyészek vádaskodásait, hogy minél inkább bemocskolhassák a Michaelről kialakult képet. Végül is a kiéhezett média képtelen volt észrevenni, amit tizenkét átlagpolgár mindvégig látott: hogy nem volt semmilyen bizonyíték arra, hogy Michael Jackson bármiféle bűnt követett volna el.

A bűnvádi tárgyalás alatt a média arra esküdött fel, hogy a legmocskosabb részleteket mesélje el, hogy közvetítse a Michael Jackson ellen emelt piszkos vádakat, melyek közül sokat már azelőtt eladtak a pletykalapoknak, mielőtt a bíróságon felfedték volna őket. De csak amikor hangosan felolvasták a bíróságon a „nem bűnös” ítéleteket, vették észre az emberek, hogy az ikon, aki előttük áll, egy emberi lény, akit bármiféle valós bizonyíték nélkül vádoltak bűntettek elkövetésével.

Hirtelen úgy tűnt, hogy a Jackson elleni tárgyalás csak porhintés és szemfényvesztés volt.

Néhány sajtós kapisgálta, hogy a Michael Jackson elleni tárgyalás nem volt más, mint egy adófizetők pénzéből fizetett botrány. Persze ezt a híradásokban sohasem említették.

A tárgyalás utolsó napján olyan volt Michaelt látni, mintha két különböző személyt néztünk volna. Volt Michael, az ember, a valóságban, és volt az őt teljesen körülvevő média által kreált kép, Michael eltorzított változata, amely olyan volt, mint egy groteszk tükörkép egy vidámparki elvarázsolt kastélyban. Az egyik oldalon a média megpróbált valamit beadni az embereknek, speciális kamerabeállításokat és megvilágítást használva, hogy kihangsúlyozza orrát, arccsontját és bőrének árnyalatát. És a másik oldalon ott volt a valós Michael, egy jólöltözött, méltóságteljes ember, aki rendkívül szerénynek látszott. A valóságban félénk és csöndes ember volt, akinek köze sem volt a szennylapokban bemutatott karakterhez.

Az esküdtszéki döntés napján, az arcát, testbeszédét és kisugárzását látva egyértelmű volt, hogy az ember, akit a Pop Királyaként ismerünk, egy jótét lélek, aki saját hírnevének vált áldozatává. Nem volt benne semmi arrogancia. Semmi furcsaság nem volt az arcvonásaiban, semmi őrültség nem volt az öltözködésében, karszalagjaiban és úgy egyáltalán. Az őrület a média mentalitásában volt, amely csak azt leste, hogyan tudná minél inkább ízekre szedni és darabokra tépni Jacksont. Az emberek igyekeztek minél jobban belerúgni. Nem jelentett gondot számukra, hogy Jacksont cafatokra tépjék.

Michael Jackson illúzióvá vált, amelyet a médiagépezet hozott létre. Ez a gépezet milliókat keresett azzal, hogy állandósította az elképzelést, miszerint Jackson egy különc őrült. Veszélyes gépezet volt, amely végső soron meg akarta buktatni az ikont, és pont egy médiaerőfeszítés, Bashir dokumentumfilmje volt az egyik fő oka annak, hogy Michael Jackson a Santa Maria-i tárgyalóterembe jutott.

Martin Bashir Jackson jóindulatát kihasználva szerzett magának hírnevet, és visszás módon pont ez juttatta Michael Jacksont a vádlottak padjára.

A Martin Bashirhoz hasonlók számára Michael Jackson szapulása karrierjük kezdetét jelentette az ABC Newsnál. Bashir azt ígérte, az igazságot fogja Michael Jacksonról elmondani. Bashir a Diana hercegnővel készült őszinte riportázsát és szemtől szembeni interjúját használta fel arra, hogy megszerezze Michael Jackson feltétlen együttműködését.

Ám Bashir dokumentumfilmjéről, melyet a bűnvádi tárgyalás kezdetén teljes egészében bemutattak – később bebizonyosodott, hogy egy hivalkodó újságíró kegyetlen és manipulatív törekvése volt. Egy olyan emberé, aki Angliában hivatalos megrovást kapott „tisztességtelen” újságírási gyakorlata miatt.

Mindazonáltal, amikor Bashir „Jackson” dokumentumfilmjét világszerte elkezdték sugározni, az helyrehozhatatlan kárt okozott. Úgy tűnt, hogy Michael Jackson felmentése nem is számít, az uralkodó média számára biztosan nem. Több mint egy évtizeden át épített külön iparágat arra a média, hogy Michael Jackson „hóbortos életét” bemutassa, és mivel Bashir dokumentumfilmje mindenki gyanúját beigazolni látszott, nem sokan erőlködtek, hogy a mű objektivitását megkérdőjelezzék. Úgy tűnt, a média nagy részének anyagi érdeke fűződik ahhoz, hogy lejárató információt közöljön a popikonról. A lejáratás ugyanis dollárokat és nézettséget hozott a konyhára.

Amikor Jackson győzedelmesen vonult el, a média lebőgött.

Miután az esküdtszéki ítéletet közölték, a média lebontotta sátrait és kábeleit, szedte műholdvevőit és lakóautóit, meg fodrász-sminkes csapatait. Santa Maria városa kísértetiesen kihaltnak tűnt. A bulvármédia pedig szennyet keresett. Néhányan követték Jacksont a kórházba, hogy olyan fotókat készítsenek róla, melyeken kimerültnek és betegesnek látszik, de nem volt szerencséjük.

Volt valami futólagos riport a rajongók ünnepléséről Neverland kapujánál, de mindent összevéve a média csak a szennyről szólt. A média csak a rossz dolgokról szólt. Amikor már nem volt elég szaftos közvetítenivaló, a média továbbállt. Mindenki, aki mikrofonközelbe jutott, a tárgyalásról már csak rövid híreket tudósított.

A Pop Király lábbal taposásának napjai hirtelen véget értek.

Ami a területi ügyész hivatalának embereit illeti, csalódottnak tűntek, hogy a közvélemény ítélete nem vált Jackson valós elítélésévé. Sneddon saját sajtótájékoztatóján Jackson felmentését „sztárhatalmára” fogta, és kitartott álláspontja mellett, miszerint az, hogy Jacksont oly hevesen üldözte a Santa Maria-i tárgyalás alatt, nincs összefüggésben a Michael Jacksonnal kapcsolatos előtörténetével.

Tom Sneddon azért tette rosszindulatú célzását – miszerint Michael Jacksont csak szupersztár mivolta miatt mentették fel –, mert savanyú volt számára a szőlő. Azt, hogy a bűnper alaptalan volt, sem ő, sem csapata soha nem ismerné el.

Michael Jacksonnal kapcsolatban Tom Sneddonnak előre kitervelt szándékai voltak. Az ügyész tévesen arra számított, hogy az elferdített médiaközvetítés előre fogja vinni az ügyét, és rács mögé juttatja Jacksont.

De nem így történt.