5. fejezet

Történelmet írunk

Két hónappal a fiúk Motown-os meghallgatása után visszahívták őket Detroitba, hogy fellépjenek Berry Gordy házibuliján. Joe és én arra gondoltunk, hogy Mr. Gordy biztos látni szeretné, kikkel szerződik le. Hiszen ő nem volt ott a meghallgatáson.

Mint kiderült, a parti nem egy átlagos házibuli volt. Amikor a fiúk elkezdték koncertjüket az úszómedencés házban, kinéztek a közönségre, és látták, hogy ott van gyakorlatilag az összes Motown Recordshoz kötődő művész: Diana Ross, Smokey Robinson, Stevie Wonder, valamint a Temptations és a Four Tops tagjai.

A srácok koncertjeik során már találkoztak egy-két Motownos művésszel, de még soha nem játszottak ennyi sztár előtt.

JACKIE: Idegtépő volt. Rémisztő!

MARLON: De amikor láttuk, hogy mindenki mosolyog, és tetszik nekik a show, akkor már kényelmesebben éreztük magunkat. És aztán, amikor az előadás után mindenki odajött hozzánk és azt mondta: „Nagyszerű koncert volt!”, akkor már teljesen jól éreztük magunkat!

Berry Gordyt is lenyűgözte a fiúk produkciója. Detroiti tartózkodásuk alatt Joe kizárólagos lemezszerződést kötött a Jackson Five nevében a Motown Records-zal.

Majd kiugrottam a bőrömből! A Motownos szerződés nem csupán a Jackson Five sztárrá válását jelenthette, hanem a kiutat is Garyből a Jackson család számára.

A nyolc év alatt, ami a meg nem valósult Seattle-be költözésünk óta eltelt, a bűnözés Garyben egyre súlyosabbá vált. A fiatal bandák, mint a Temetkezők, vagy a Kenguruk már folyamatos fenyegetést jelentettek.

Minket sem került el az erőszak. Egy este 1967-ben, Joe pont pakolta ki a minibuszt egy koncertterem előtt, ahol a srácoknak fellépésük volt, és hirtelen egy csapat nehézfiú vette őt körül, megpróbálták elvenni tőle a dobfelszerelést. Amikor Joe ellenállt, többször nekivágták az arcának, mellkasának, karjának a dobokat, majd elszaladtak. Joe és a fiúk, akik az egész támadás alatt végig visítottak és sírtak, végül összeszedték magukat, és a fiúk rendesen végigcsinálták a koncertet. Én csak akkor tudtam meg az egészet, amikor hazaértek.

Joe-nak láthatóan fájdalmai voltak, de nem volt hajlandó elmenni az ügyeletre. Mikor végül két nap múlva beadta a derekát, és elment az orvoshoz, kiderült, hogy eltörött az állkapcsa és a kézfeje. Fájdalomcsillapítót kellett szednie és hetekig gipszben volt a keze.

Egyszer Tito is meleg helyzetbe került.

TITO: Egy nap ebédidőben hazafelé tartottam az iskolából. Egy tízcentes volt a zsebemben, ami a mennyországot jelentette számomra – vehettem belőle rágógumit. Szóval, egyszer csak odajött hozzám egy srác, és azt mondta, hogy adjam oda neki az ebédpénzemet. Mondtam neki, hogy nincs nálam pénz, pont most megyek haza ebédelni. „Akkor kiloccsantom az agyadat!” mondta, előrántott egy fegyvert és felhúzta.

Teljesen bepánikoltam. Sikítva elrohantam. Nem lőtt utánam.

Joe épp otthon volt, így ebéd után visszakísérte Titót a Beckman középiskolába és bejelentette az esetet. A fiút megtalálták, mint kiderült, az iskolába is betört már korábban.

Mikor Joe és Tito az igazgatónál voltak, ő kihúzta a fiókját és megmutatott nekik egy gyűjteményre való fegyvert és kést. „Ezeket a gyerekek szekrényeiből koboztuk el egy kutatás során” mondta.

1967-től kezdve nem engedtem meg az idősebb gyerekeimnek, hogy az utolsó napon bemenjenek az iskolába. Az volt a legveszélyesebb nap a Gary-i középiskolákban, ezen a napon rendezték le a hónapok óta visszafojtott nézeteltéréseket – általában erőszakos módon.

Soha nem felejtem el, ahogy az egyik szomszédgyerek peckesen lépdelt végig az utcán az egyik ilyen utolsó napon, láncokat lóbálva a kezében.

- Mit csinálsz azokkal a láncokkal? – kérdeztem.

- Ha verekedés lesz, én is élvezni fogom! – mondta.

Ha lehetett volna, azt kívánom, hogy a Motown-tól annyi pénzt kapjunk, hogy rögtön elköltözhessünk Garyből. A valóság viszont az volt, hogy a Motown társaság nem adott előleget. Sőt, még egy éven keresztül nem is készítettek lemezfelvételt a fiúkkal. Kénytelenek voltunk a Jackson Street 2300-ban maradni.

Ha az embernek van egy álma, a legnehezebb dolog türelmesen várni. Minden egyes nap egy esztendőnek tűnik.

- Add fel, Joe, és próbálkozz egy másik céggel! – mondogattam kiábrándulva, mikor már elegünk lett a várakozásból. – Nem fog bejönni ez a Motown-os dolog!

Joe akárhányszor hívta a Motown-t, mindig ugyanazt az ígéretet kapta: „Meg fogjuk csinálni. Csak várjatok! Legyetek türelemmel!”

Türelmesek nem voltunk, de mit tehettünk volna? Vártunk. Joe és a fiúk fellépésekkel foglalták le magukat. Ebben az időszakban ment férjhez legidősebb gyermekem, 1968. november 30-án.

Rebbie, akit előző évben kereszteltek Jehova Tanújává, egy másik Tanúhoz, Nathaniel Brown-hoz ment hozzá. Gyerekként találkoztak először a Kingdom Hall-ban, Rebbie 11 éves volt, Nathaniel 12.

A legtöbb anya röpdösne a boldogságtól, hogy a lánya egy vallásos fiatalemberhez megy férjhez. Én azonban teljesen összetörtem. Két héten keresztül folyamatosan sírtam. Nem akartam elveszíteni őt.

REBBIE: Apám is nehezen viselte. Sőt, annyira nehezen, hogy nem bírta rávenni magát, hogy ő adjon férjhez. A nagyapám, Samuel Jackson kísért az oltárhoz.

Ami azonban igazán fájt, az az volt, hogy Jackie, Tito, Jermaine, Marlon és Michael nem vettek részt az esküvőn. Fellépésük volt aznap este a Regal Színházban. Nagyon szerettem volna, ha ott vannak. A mai napig bánom, hogy nem lehettek ott az esküvőmön.

Apám azért elintézte, hogy legalább ő ott lehessen, és ez nagyon jólesett.

Azt hiszem, Rebbie férjhez menése nem lett volna annyira traumatikus számomra és Joe számára, ha Rebbie és Nate úgy döntenek, hogy a közelben fognak lakni. Vigasztalódhattam volna azzal, hogy: „Nem vesztettem el a lányomat, hanem nyertem egy fiút.” De sajnos egy hónappal a Kingdom Hall-ban tartott esküvőjük után Kentucky államba költöztek. Jó okból mentek oda: hogy térítő munkát végezzenek. Én azonban úgy éreztem, hogy nem csak a lányomat vesztettem el, hanem egy fiamat is.

Végül 1969 augusztusában végre felhívott minket a Motown! A fiúk némi előzetes stúdiómunkát végeztek Bobby Taylorral Detroitban, majd megmondták nekik, hogy pakoljanak össze és jöjjenek Los Angelesbe. A Motown elkezdte áttelepíteni központját Los Angelesbe, és azt akarták, hogy a fiúk ott végezzék el a komolyabb lemezfelvételeket. Kalifornia!

-- Már úton vagyunk! Már úton vagyunk! – ismételgette Joe, mintha nem hitte volna el, hogy a családunk sorsa hirtelen ilyen jóra fordult.

De a fiúk sem voltak nálunk kevésbé izgatottak a nyugati parti lemezfelvételükkel kapcsolatban!

JERMAINE: Már a Jackson 5 időszaka előtt mondogatta nekünk apánk, hogy: „Egyszer elviszlek titeket Kaliforniába!”

Mi meg mindig azt mondtuk: „Persze…!” Egyszerűen nem hittük el, hogy valaha ilyen nagy dolog történhet velünk.

Életem egyik érdekes fintora, hogy évekkel később, Brentwoodban a szomszédom lett James Garner, gyerekkorunk kedvenc tévésorozatának, a Mavericknek a sztárja. Autogrammot kértem tőle, és elmeséltem neki, hogy a testvéreimmel hogyan álmodoztunk arról, hogy egyszer majd Hollywoodban fogunk lakni.

Mekkora élmény volt Joe-nak, aki hivatalosan még mindig az Inland Steel Társaságnál dolgozott, amikor beadta a felmondását! Ezután ő, Tito, Jack Richardson, Johnny Jackson dobos és Ronny Rancifer billentyűs elmentek Los Angelesbe az új, tágas Dodge Maxivan-ünkkel. Jackie, Jermaine, Marlon és Michael pár nap múlva repültek utánuk. A fiúk életükben másodszorra repültek, az első repülőútjuk New Yorkba vezetett, az Apollo Színházbeli fellépésükre.

Amíg a Motown kereste a megfelelő házat a család számára, Joe-t, Jacket és a fiúkat ideiglenes szálláshelyen helyezték el. Lenyűgözve hallottam, hogy ez az ideiglenes szálláshely Diana Ross Hollywood Hills-i háza volt! Diana és a fiúk azonnal jóba lettek.

MARLON: A Dianánál töltött időszak életem egyik legszebb korszaka. Azt csináltunk, amit csak akartunk! Bizonyos szempontból Diana is annyira gyerek volt.

Annyit hülyéskedtünk! Istenem, milyen jól éreztük magunkat! Diana, Michael és én a medencénél voltunk egész nap. Hogy felkeltse a művészetek iránti érdeklődésünket, Diana mindenféle festőfelszerelést vett, több festőállványt is felállított a nappaliban.

A festészeti tevékenységünk azonban elég gyakran nagy festék csatákba torkollott. Jól összemaszatoltuk Diana fehér plüss szőnyegét.

A fiúk természetesen idejük nagy részét a stúdióban töltötték. Bobby Tayloron kívül, Freddy Perren, Deke Richards, Hal Davis és „Fonze” Mizell író-producereket jelölték ki melléjük. A Motown-nál ezt a csoportot együtt „The Corporation” (A Cég)-nek nevezték. Mondanom sem kell, hogy a csoport slágerek gyártásán dolgozott.