Álom és valóság

(írta: Susie)

Olyan volt, mint egy kisebb földrengés, hirtelen összerázkódott az egész testem. Döbbenten néztem körül: Úristen, hol vagyok? A torkom elszorult, egy pillanatra elkapott a pánik. Némán álltam, füleltem és megpróbáltam gondolkodni, hogy kerülhettem erre az idegen helyre.

A távolban békák kuruttyoltak szelíden, tücskök ciripeltek óvatosan. Éjszaka volt, a szemem lassan alkalmazkodott. A hold fényesen sütött, az ég tiszta volt, csillagok ragyogtak. Körülnéztem. Nagy árnyas fák között álltam, a lábam alatt selymes gyep terült el. Meleg, balzsamos éjszaka volt. Hirtelen valami nyugalom áradt szét bennem. A fejemből elszállt minden gondolat, csak egyvalami tűnt biztosnak: nekem itt kell lennem.

A távolban egy nagy ház árnyai látszottak, tétován arra indultam. Furcsán ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol. Ahogy közeledtem, kinyílt a bejárati ajtó és egy alak lépett ki rajta. Egy férfi volt, fehér ingben, nadrágban, kezében gyertya… olyan volt, mintha valamiféle köd, vagy homály vette volna körül... vagy csak a gyertya fénye adta ezt az illúziót?

Felém indult és én zakatoló szívvel ismertem fel… Ő volt, akiről annyit álmodoztam évekkel ezelőtt, és akit az utóbbi időben kicsit elfelejtettem, a hétköznapok gondjai messzire vitték tőlem.

Megtorpantam, nem akartam hinni a szememnek. Ő meg csak jött felém, és mosolygott.

- Helló- szólt, azon a lágy hangján, ahogy odaért elém. – Gyere, megmutatom neked Neverlandet.

Tátott szájjal bámultam. Ugyanaz a fehér szerelés volt rajta, mint a 2001-es Madison Square Garden-beli koncerten, az alakja is olyan volt, izmos, nyúlánk, a haja viszont hosszabb, hátrafogva viselte, egy tincs az arcába hullott. Az arca hófehér volt, a szemei sötéten ragyogtak.

- Michael, te vagy az? – kérdeztem rekedten, teljes értetlenséggel.

- Persze, hogy én vagyok, ugyan ki más lennék, nem ismersz meg? – vigyorgott azzal a jól ismert, incselkedő arckifejezéssel.

- Hogy kerülök én ide? – suttogtam.

Nézett rám szelíd mosollyal és csak annyit mondott:

- Gyere, körbevezetlek...

Megbabonázva követtem. Egymás mellett mentünk, ő kezében magasra tartva a gyertyát, én meg lépkedtem mellette, mint egy alvajáró.

A házban nem volt bútor. Hatalmas, tágas terek, csodálatos burkolatok, kongó üresség. A gyertya pislákoló fénye kísérteties alakzatokat festett a falakra.

Némán jártunk szobáról, szobára. Éreztem, hogy elszorul a szívem, óvatosan Michaelt fürkésztem. Kifejezéstelen volt az arca, csak nézett előre.

- Szomorú ezt a gyönyörű házat ilyen üresen látni – mondtam bizonytalanul.

- Ó, igen – beharapta az ajkát, majd rámnézett azzal a szégyenlős arckifejezéssel – néhány éve elvitettem minden bútort.

Kezdtem nehezebben szedni a levegőt. Hirtelen már nem érdekelt a ház, ezt a férfit akartam csak bámulni, minden vonását az emlékezetembe vésni. Annyit ábrándoztam róla régen, annyiszor elképzeltem milyen lehet közelről látni, és most itt van mellettem, mint egy megvalósult álom.

Leplezetlenül bámultam, ő még mindig szégyenlősen mosolygott rám. Kétségbeesetten kerestem a szavakat, meg akartam törni a csendet, de végül ő szólalt meg.

- Nagyon rég nem jártam itt, gondoltam még egyszer utoljára eljövök ide.

- Utoljára? És miért pont velem? – suttogtam, és éreztem, hogy könnyes lesz a szemem – hogy kerülök ide… Michael, miért pont én?

- Tudtam, hogy annyira szeretnél eljönni ide, gondoltam, megmutatom neked… - mondta egyszerűen. Szelíden mosolygott és nézett rám hosszasan.

– Valahogy könnyebb ide visszajönni olyannal, aki még nem járt itt. Akinek megmutathatom, hol éltem régebben.

- Boldog voltál itt Michael, ugye? –kérdeztem elszoruló torokkal.

- Igen, az voltam, de most már újra boldog vagyok.

Csend lett. Perceken át csak álltunk, és néztük egymást. A szívem őrületesen kalimpált, nehezen szedtem a levegőt.

- Megsimogathatom az arcodat? – kérdeztem félénken.

Szégyenlősen elvigyorodott.

- Persze – lehajolt, letette a gyertyatartót és közelebb lépett.

Lassan felemeltem a kezem és megérintettem az arcát. Egy pillanatra megrettentem, a bőre jéghideg volt.

- Annyira hideg vagy, fázol Michael?

- Egy kicsit hideg van itt – válaszolta mosolyogva – de majd megszokom.

Nem értettem, hiszen olyan kellemesen langyos volt az éjszaka.

- Hadd öleljelek át, kicsit felmelegítelek – a szavak hirtelen buktak ki belőlem, a következő pillanatban elámultam a saját merészségemen.

Michael arcán ismét az a szégyenlős mosoly jelent meg és kicsit kuncogott, mint egy kisgyerek. Még egy lépést tettünk egymás felé és a következő pillanatban átkaroltam a nyakát, ő a derekamat fogta át. Megdöbbentő volt a hideg, ami a testéből áradt. Hirtelen eltűnt minden gondolat a fejemből, csak szorosan simultunk egymáshoz. Semmi mást nem éreztem, mint az izmos testének minden porcikáját, finom, kissé édeskés arcvizének az illatát…

- Annyira hideg vagy kedves, hadd melegítselek át... – suttogtam a fülébe.

Borostája az arcomat csiklandozta, lélegzetét a fülemen éreztem, és ekkor halkan elkezdett dúdolni… ”Smile though your heart is aching”…

Így álltunk szoros ölelésben, úgy éreztem, örökké itt akarok maradni, még akkor is, ha borzongató ez a hideg, ami egyre inkább körülfog. A világ ebbe a szobába zsugorodott, nem volt semmi más, csak mi ketten… Ez egy álom, villant fel bennem…

A következő pillanatban ismét egy erős rándulást éreztem... és eltűnt Michael, eltűnt Neverland, az ágyamban feküdtem, kitakarózva, libabőrösen, odakinn éppen a nap kelt fel. Nyitva volt az ablak, beáradt a hajnali hűvösség.

Perceken át feküdtem és próbáltam összeszedni magam. Még sosem volt ilyen élénk álmom, ami ennyire valóságosnak tűnt volna, gyönyörködve, próbáltam minden pillanatát újra felidézni.

Lassan felkeltem, nekiálltam a megszokott reggeli készülődésnek. Mosakodás, reggeli-készítés… csak szépen csendben, a gyerekek hadd aludjanak még, hiszen nyári szünet van. Megkentem vajjal a pirítóst, és a Remember The Time-ot dúdolgattam, továbbra is az édes álmot ízlelgetve.

Milyen érdekes volt, ahogy némán mentünk, szobáról szobára, milyen csodás volt megérinteni a bőrét, hozzásimulni. Egy pillanatra valami kényelmetlen érzés fogott el, de gyorsan tovatűnt.

Sóhajtottam egy nagyot és bekapcsoltam a rádiót. Fél 7 volt, megszólalt a hírolvasó hangja:

„Jó reggelt mindenkinek, megdöbbentő hírrel kezdjük a napot: a világ egyik legnagyobb szupersztárja, Michael Jackson, ottani idő szerint déli 12 órakor elhunyt Los Angeles-i otthonában.”

A kenyér kiesett a kezemből, zsibbadtan álltam. Nem hallottam már semmit, csak furcsa zúgást a fejemben. A világ most hirtelen belezsugorodott ebbe a kicsi konyhába, nem volt semmi más.

A könnyeim végigfolytak az arcomon és felvillant bennem… ez most a valóság….