A szerző előszava

Aznap, mikor Michael Jacksont felmentették, a FOX hírügynökség sztárja, Bill O’Reilly megkérdezte tőlem, tulajdonképpen mi a véleményem az ítéletről. Akkor már hónapok óta tudósítottam a tárgyalásról a FOX News számára, és sokszor negatív színben tüntettem fel Jacksont, azt sugallva a nézőknek, hogy a popsztár bűnös volt. Most, hogy O’Reilly rá akart bírni, foglaljak állást a felmentő ítéletről, csak habogtam. Ő azonban egyenes választ várt, mire végül azt mondtam, úgy gondolom, az esküdtszék helyesen döntött.

Részben azonban még mindig a történtek sokkhatása alatt voltam.

Ahogy az egyik utolsó nyilvános kijelentésemet tettem az üggyel kapcsolatban, rádöbbentem, hogy én is egy vagyok az újságírók közül, akik előre eldöntötték a tárgyalás végeredményét, méghozzá tévesen. Sokan voltak körülöttem, akik biztosra vették, hogy Jackson bűnös. Bizonyos riporterek úgy ferdítettek a tévés és rádiós híradásokban, mintha a vádak igazak lennének, és én is azok közé tartoztam, akik ezt a veszélyes irányt követték.

Valahogy nem vettem észre az igazságot.

Amikor az összes újságban a felmentő ítéletről szóló beszámolót olvastam, elszégyelltem magam, hogy része voltam egy olyan médiagépezetnek, amely eltökélten tönkre akarta tenni Jacksont. Néhány óra gondolkodás után megkerestem az esküdtszék elnökét, Paul Rodriguezt, aki beszélt nekem Jacksonról, és azt állította, hogy az énekes tudatos támadás célpontja volt. Az esküdtszék elnöke elmondta, hogy Michael Jackson valóban nem volt bűnös a vádakban. Úgy érezte, hogy Jackson a média áldozatává vált.

Az, hogy Jackson ártatlanságáról könyvet írjak, meg sem fordult a fejemben a Santa Maria-béli tárgyalás ideje alatt. Tiszteltem Tom Mesereau-t, mint ügyvédet, és megértettem, miért mentették föl az énekest az összes vádpont alól, de azt nem akartam felfedni, hogy milyen torzítóak voltak a saját tudósításaim. Emellett végképp nem szerettem volna semelyik médiabeli „barátomat” részrehajlónak és igazságtalannak beállítani.

Szeretném tisztázni, hogy kétezer-négyszáz akkreditált újságíró volt jelen a tárgyalás folyamán, de alig maroknyian voltak azok, akik bevallották, hogy tudatosan próbálták Michael Jacksont bűnösnek ábrázolni. Ezek közül néhányan a belső körömhöz tartoztak. Ebben a könyvben egy újságírót sem nevezek néven, Martin Bashir urat kivéve, mert ujjal mutogatni rossz ízlésre vallana. Aki figyelemmel kísérte a tárgyalást, tudja, hogy kik voltak a vétkesek.

Be kell vallanom, volt egy olyan pont, a tárgyalás vége felé, amikor hirtelen elszomorított az, hogy a média egész világa Jackson ellen dolgozott. Szerettem volna tudatni a rajongókkal, hogy nem tetszik, ahogyan a média tudósít, és úgy döntöttem, elmegyek Neverland kapuihoz, hogy békét kössek velük. Azért mentem, hogy elmondjam, nem akarok szándékosan igazságtalan lenni Michaellel, és hogy én csak a tényeket tudósítom. Megpróbáltam meggyőzni a rajongókat, hogy nem akarok ártani neki, nincs semmi hátsó szándékom.

A rajongók azonban nem hittek nekem. Látták a közvetítéseim, és sokan azt gondolták, hazudok. Jó ideig próbáltam őket győzködni, hogy nem az a célom, hogy befeketítsem Jacksont, de nem hatottam meg őket.

A Spanyolországból, Írországból, sőt Iránból érkezett rajongók elmondták, hogyan fest a történet az ő szemszögükből. Hallottam, hogy ragaszkodnak a véleményükhöz, miszerint az amerikai média lezüllött, és hogy Jacksont teljesen téves okok miatt gyűlölik az amerikaiak. Néhányan a rasszizmust hozták fel érvként. Mások arról beszéltek, hogy Michael gyerekekhez fűződő barátsága a világ bármely részén elfogadható – Amerikát kivéve.

Lenyűgöztek Michael rajongói. Igen, voltak köztük túlbuzgóak is – egy nő szajhának nevezett spanyolul – ugyanakkor Michael támogatóinak nagy része jólelkű volt. Akadtak, akik meg akarták nekem adni az ártatlanság vélelmét.

Ezt nagyra becsültem.

Néhány rajongóval közös kép készült Neverland főkapui előtt, amelyet elborítottak a rajongóktól kapott szívek. Valamivel később egy kisebb csoportban elkezdtünk nevetgélni az Arvizo klánon, és az eszement cáfoló videófelvételükön.

Kifiguráztuk Janet Arvizót, aki a felvételen Michael Jacksont pártolta, mint „egyetlen családját”. A cáfoló szalagon Janet csodálkozik, hogy a Martin Bashir interjú leadása után miért ébresztette föl olyan sok ember részvétét és együttérzését, miközben valójában Michael volt az egyetlen, aki támogatta a családját.

Kórusban ismételtük Janet sorait:

- Hol voltak ők, amikor a gyerekeimnek nem tudtam enni adni, még egy doboz müzlit sem?

- Hol voltak ők, amikor a gyerekeim és én zokogtunk?

- Hol voltak ők, amikor a gyerekeim és én magányosak voltunk?

- Hol voltak ők, amikor annyi pénzem se volt, hogy buszjegyet vegyek?

- Hol voltak ők? - ismételgettük, és kinevettük Janet melodrámába illő kirohanásait.

Ez a neverlandi kiruccanás kicsit más irányba terelte riportjaim stílusát. Nyitottabbá váltam arra, hogy kételkedjek Michael Jackson bűnösségében, és megpróbáltam magam távol tartani az elutasító narratívától, amely korábbi riportjaimat jellemezte. Nem elég, hogy a tévében részrehajló voltam, de közreműködtem Michael Reagan rádióműsorában is (ő Ronald Reagan elnök fogadott fia), heteket töltve azzal, hogy szapuljam Michael Jacksont.

Ha volt média-összeesküvés, magam is bűnös voltam.

Néhány héttel később, amikor az utolsó tévés jármű is elhagyta Santa Mariát, rám szakadt az egyedüllét érzése; elveszettnek éreztem magam Michael jelenléte nélkül, elveszett voltam az újságíró „haverok” nélkül, akik segítettek átvészelni egy-egy újabb napot. Fel voltam dúlva.

Santa Maria kellemes hely, de számomra csak üres csigaházat jelentett. A Jackson „eseménynek” vége volt, és én már csak egy idegen voltam egy kisvárosban. Elgondolkoztam, és rájöttem, hogy az újságíró barátaim közül sokan valójában egyáltalán nem is voltak a barátaim. Felhasználták az anyagaim, aztán továbbálltak a következő izgalmasnak ígérkező téma felé. Néhányan már Arubából tudósítottak élőben, ahol egy eltűnt tinilányt kerestek.

Szerencsére engem nem izgatott a legközelebbi aktuális hírecske. Egy nagyobb terv foglalkoztatott és sok adat állt már rendelkezésemre. Mégiscsak könyvet szándékoztam írni Jacksonról, hiszen végtére is nem pusztán azért mentem a tárgyalásra, hogy tudósítsak. Elsősorban íróként voltam jelen ott.

Mivel szabadúszó újságíróként követtem a tárgyalást, magamnak kellett megoldanom a dolgaim elszállítását és hazahozatalát. Amikor Santa Mariában ücsörögtem és azon töprengtem, mi legyen a sorsa a sok dokumentumnak és a jegyzethalmoknak, melyeket a tárgyalás alatt írtam, végül is úgy döntöttem, az utolsó fecniig mindent hazaszállítok, hátha megvalósul a könyv.

Ahogyan visszafelé utaztam a Keleti Part felé, arra gondoltam, milyen sok embert érintett ez a nagy pénzkidobás, különösen a kaliforniai adófizetőket. Nem lehet pontosan megbecsülni az elpazarolt dollárok összegét, de biztos, hogy milliókra rúg. A Jackson tárgyalás az amerikai történelem egyik legnagyobb eseménye volt. A biztonsági szolgáltatásokra költött összeg önmagában véve is felháborító volt.

Elgondolkoztam a drága „kompenzációs díjon”, amelyet Santa Mariában ki kellett fizetnem. Ez olyasmi volt, amivel korábban egyetlen tárgyaláson sem találkoztam bűnügyekre specializálódott szerzői pályafutásom során. Azon töprengtem, hogy vajon miért kellett ennyi pénzt kifizetnem, hogy beüljek egy nyilvános eljárásra, amely elméletileg nyitott kellene, hogy legyen az USA adófizetői számára.

És végezetül azon is eltöprengtem, hogy a hivatalos média képviselői közül miért gondolják egyesek, hogy én egy „alacsonyabb rendű” riporter vagyok, miközben olyan személyek voltak jelen, mint Marcia Clark, aki korábban sikertelenül képviselte a vádat az O.J. Simpson ügyben, és most riporteri minőségben állt a Santa Maria-i bíróság épülete előtt, hogy az Entertainment Tonight számára közvetítsen. Elképesztő volt számomra, hogy egyes hírcsatornák tehetségei úgy ítélték meg, hogy képtelen vagyok elvégezni tévériporteri feladatom. Noha évek óta dolgoztam tévériporterként és tévés kommentátorként, tudtam, hogy a Jackson tárgyalás egész ideje alatt pocskondiáznak a hátam mögött. Voltak olyan riporterek is, akik szóban, szemtől szemben is támadtak.

Azon tűnődtem, miért kellett ennyi drámán, költségen és vesződségen keresztülmennem a nagy semmiért. Amikor elmentem New Yorkba, rá kellett jönnöm, hogy egy kiadó sem kíván könyvet kiadni Michael Jacksonnal kapcsolatban, különösen olyat nem, amely Jackson mellett foglalna állást.

Teljesen le voltam törve.

Aztán eszembe jutott Michael. Elgondolkoztam azon, hogy ő hogyan érzi magát, és ráeszméltem, hogy ő az, aki megjárta a poklokat. Ő volt az, aki ki volt szolgáltatva a főáramlatot képviselő médiagépezetnek, amely tönkre akarta tenni. Ő volt az az ember, akit a háta mögött pocskondiáztak.

Alig egy hónappal a felmentése után megtudtam, hogy Jackson gyerekestül, bébiszitterestül a Bahreini Királyságba költözött a Perzsa Öbölbe, és teljesen meg tudtam érteni. A királyi család tagjának, Abdullah sejknek vendégeként Jackson visszakaphatta a magánéletét, lehetősége nyílt, hogy regenerálódjon, lazítson, és elgondolkozhatott a visszatérésen. Úgy hírlett, hogy a sztárt többször megkeresték a kéréssel, hogy hozzon létre borászatot vagy vidámparkot, de Jackson nem érdeklődött egyik iránt sem. Michael Jacksont nagyobb tervek foglalkoztatták, de akkor csak az átélt rémálmon szeretett volna túl lenni.

Hónapokkal később felvettem a kapcsolatot Rodney Melville bíróval, aki hivatalos engedélyt adott számomra, hogy végignézzem és lefotózzam a bírósági tárgyaláshoz kapcsolódó összes anyagot. Ezután többször elutaztam Santa Mariába, hogy dokumentumokat tanulmányozzak, fényképeket készítsek Michael birtokáról, Neverlandről, elkérjem a jegyzőkönyvek másolatait és így rögzítsem az összes bizonyítékot, amivel a tárgyalás során már találkoztam. Hadd hívjam fel olvasóim figyelmét, hogy a könyvben idézett összes tanúvallomás közvetlenül a bírósági jegyzőkönyvekből származik.

Megvilágosodásszerű élményem volt, ahogy ott ültem a Santa Maria-i bíróság épületének alagsorában, és tanulmányoztam a többórás anyagokat, amelyeket azelőtt soha nem tettek közzé. Miközben egy jegyzőkönyvvezető ellenőrizte a jegyzeteimet, megtorpantam annál a pillanatnál, amikor a vádemelő azt nyilatkozza a rendőrségnek, hogy vannak bizonyos dolgok, amikben „nem biztos”. Visszatekertem a vádemelővel készült rendőrségi szalagot, és megkérdeztem a jegyzőkönyvvezetőt, hogy mit gondol erről. Szerettem volna tudni, van-e fia, és hogy a tizenhárom éves fiúk szerinte tisztában vannak-e már szexualitásukkal. A jegyzőkönyvvezető rám nézett és bólogatott.

– Hát persze, hogy tudnak róla – mondta – tizenhárom évesen már egészen biztosan.

És ez a válasz elég is volt nekem. Úgy döntöttem, hogy felkeresem Jackson egyik szószólóját, Pearl Jr-t, aki a tárgyaláson is részt vett. Együtt ebédeltünk Los Angelesben.

Pearl Jr biztatott, hogy írjak könyvet a Jackson tárgyalásról, de még mindig úgy éreztem, kilátástalan küzdelem lenne.

Néhány héttel később véletlenül belebotlottam Tom Mesereau-ba, ráadásul kétszer is.

Ezt jelnek tekintettem.

Úgy éreztem, hogy bármit is mond a média, a szkeptikusok, sőt, a barátaim vagy akár a családom, ki kell állnom Michael Jacksonért. Emiatt aztán mindenhol nevetség tárgya lettem. Egy Jackson mellett szóló könyv? Képtelenség.

Minél inkább piszkálódtak és gáncsoskodtak az emberek, annál dühösebbé váltam.

Több ezer oldal bírósági jegyzőkönyvön kellett átrágnom magam, miközben a környezetem már az elejétől fogva el akart tántorítani. Kezdtem úgy érezni, hogy ez a könyv sohasem fog elkészülni. Végül ez lett életem legküzdelmesebb munkája, és időnként úgy éreztem, hogy egy világ súlya nehezedik a vállamra.

Azon tűnődtem, vajon Michael is hasonló dolgokat élt-e át.

Hogy tartsam a lelket magamban, sokszor felidéztem a pillanatot, amikor Michael odaköszönt nekem a tárgyaláson. A folyosón történt az egyik szünetben, és épp úgy bámultam rá, mintha egy viaszfigura lenne. Michael egyszer csak odanézett, és rám köszönt: – Szia!

Meghökkentem, amikor megszólalt.

Nagyon mókás volt és ez tetszett nekem.

Mindig megkérdezik, hogy találkoztam-e valaha Michael Jacksonnal és igennel szoktam válaszolni. De valójában soha nem mutatkoztam be neki és ő biztosan nem ismer engem.

Csak egyetlen egyszer tettem föl kérdést neki újságíróként. Ez még az elején történt, amikor még szóba állt a médiával és válaszolt a kérdésekre. Azt kérdeztem, szokott-e beszélgetni a rajongókkal Neverland kapujánál. Michael már elhagyta az újságírók gyűrűjét, de megfordult, visszanézett rám és ezt válaszolta: - Nagyon szeretem a rajongóimat, nagyon szeretem őket! – Úgy tűnt, mintha ők volnának számára az egyetlenek, akik igazán számítanak.

Remélem, hogy ez a könyv nem csak Jackson támogatóihoz jut majd el, hanem ahhoz a sok millió emberhez is, akik megbíztak a pletykalapokban, túlságosan is. Hogyha az igazság napvilágra kerül, így vagy úgy, de meg fogja nyitni az emberek szívét.

Aphrodite Jones

2007. március 1.

Fordította: Szakállas Eszter