A varázslatos gyermek.
Volt egy fiú, varázslatos gyermek.
A képzelet szárnyán lebbenve,
Bátran szállt, mint királyi sas, az egekbe.
Százféle arcban létezve, lélekre, szívre bájerővel hatva,
Ezer tüneményt ezer új szcénát[1] mutatva.
Míg nap hevült énekes lelkében,
Élet és vidámság ragyogott énekében.
Csak dalt adott, csak lantot és poémát[2].
Zenéjétől enyhült az érzetek világa.
S virított, mint rózsakert az életpálya.
De vak vagy-e, te szent Igazság!?
Neked látnod kellene,
Mint támad a gazság, jámborságnak ellene!
Zúg csapása villámának, feléget, perzsel.
Sohaország[3] romján, más boldogságán, melyet összerogyni vígan lát,
Hamis vádakból épít márványpalotát!
Rombol, pusztít, gonosz átkot kiált.
Törvényt kiszab, de ármányának ki szab határt?!
Így szól a fiú a rágalmak hallatán:
Tükör vagyok, de nem szobád falán.
Forrás vagyok, de nem zöld lombok alatt.
Ablak vagyok, de nem látsz rajtam át.
Csillag vagyok, de nincsen kék egem.
Itt állok elnémítva, bús arcomon könny pereg.
Boldogtalan vitorlámat szél útjába feszítem,
Jobb szerencse reményében, hol nyugalmam lelem.
S ím lefátyolozott szemével,
Rosszra fordult mértékével,
A varázslatos fiú a magány útjára lép.
De hát megalázott magányodban miért törődsz, még mindig a világ Sorsán!?
Szárad és kihajt a szőlőág, újbor lesz, majd ősszel!
Nyögsz a pusztulás felett, míg sorsod bút hozva száll,
S küzdő reményed cél helyett, újabb veszélyt talál?
A szerencse jön, a szerencse megy, s vakon használ, vagy árt.
Ki éjt s napot munkával tölt,
és ki lustán kart karba ölt, együtt lát hasznot, s kárt.
Kérlek, vesd meg lelked szép hevével, a baljós szerencse csillagát.
Szárnyalj újra királyi sasként, szivárványon át!
Míg féltőn, bíztatva kérlelem, hallom elhaló szavát:
Ég nem vagyok, de csillagaim ragyognak.
Sas nem vagyok, mégis szárnyalok.
Kert nem vagyok, s virul rózsa rajtam.
Tűz sem vagyok, mégis lángolok.
Gyöngéd alakra képezett a természet.
Fegyvert sem ad, mégis szívekbe találok.
A kérés hiába, én már lassan hervadok,
De hiszem, hogy újabb virág kél nyomdokaim felett,
S benne képed hű mását megleled.
Te maradj, s ne gondolj velem.
Ahol vár rád szent magány,
Vonj korlátot álmaidból.
Alkoss ideáljaidból,
Egy szebb és jobb világot, neked és nekem.
Suta Csilla