Angyalfény

- egy angyal érintése

(Michael Jacksonnak ajánlva)

- A mai napig haragszom! – mondtam a dühtől zilálva, majd elindultam ki a házból, egyre gyorsabban és gyorsabban, végül már rohantam végig a kerten, kitárva annak kapuját, át az úton, egyenesen az erdő felé. Szívem dobogása követte lábam erőteljes tempóját, s a lépések dübörgése egybeolvadt a lüktető érzéssel. Amint kiértem a rétre, a nyílt égbolt felé emeltem a tekintetem:

- Elvetted az angyalom, s azt hiszed, hogy én ezt csakúgy hagyom?- kiáltottam. Majd megragadtam a nyakamban függő aranykeresztet, letéptem és messzire dobtam. Testemet a tehetetlen fájdalom, mint zsibbadtság öntötte el, lábaim összeroskadtak és én térdre hullva hangosan zokogni kezdtem. Ahogy lassan csillapodni látszott könnyem áradata, arra lettem figyelmes, hogy egy kéz simítja végig remegő hátamat. Elakadt lélegzettel emeltem fel a fejem, s Ő ott állt mellettem. Langyos szél támadt, puhán körülölelt s leszárította arcomról a sótól és fájdalomtól keserű cseppeket.

- Nem vett el tőled, itt vagyok!- súgta a fülembe. Majd gyöngéden kézen fogott és a közeli tópartra vezetett, leült s intett nekem is. – Kérlek, ne sírj! Ne szenvedj! Hiszen én nem hagytalak el. Folyamatosan melletted voltam, s ez így lesz mindig is! – mondta.

Könnyektől csillogó szemmel néztem rá. Elmosolyodott.

- Mondd, érezted már, ahogy a szél forrón átölel, megsimogat? Bólintottam. - Én vagyok! Érezted már a Nap melegét a bőrödön? Láttad már az ezüstös Holdat, amint a sötét éjszakában bevilágítja neked az utat, amin jársz? Az is én vagyok! Most nézz a víztükörre! Látod magad? –kérdezte lágyan. – Igen. –súgtam neki.

- Ahogy most onnan visszamosolyogsz, abban a képben már nem csak te vagy, abban benne vagyok én is, ugyanúgy! S a szívemre tette a kezét: – Mert amíg él olyan ember, akinek a szívében szeretet lakik irántam, amíg egyvalaki is gondol rám, addig én mindig itt leszek. Most is itt vagyok, én most is élek, csak már benned! A te lényed részeként is. Mert te szeretsz, s így életben tartasz!

Újra érezve szememben a szúrós érzést, lesütött fejjel a földet kezdtem fürkészni s akkor megláttam a zöld fűben nyugvó aranyláncot. Kérdőn pillantottam reá. Ő mélyen bólintott, majd felemelte és a kezembe adta azt. Közben így szólt: - Ne haragudj Istenre, ne dobd el a hited! Nem kell! Ugye már érted? Rámosolyogtam és visszaakasztottam nyakamba a láncot. Elmélyülten a szemembe nézett: – Sosem leszel egyedül. De ha egyszer mégis úgy érzed, hogy szomorú vagy és elfog a magány, menj ki a természetbe, és minden fában, minden virágban és madárban érezni fogod az Isten és az én szeretetemet! Forró csókot lehelt a homlokomra és beleolvadt a fénylő égbe.

Sosem éreztem olyan békét, mint akkor. Boldogságtól csordult lélekkel szökdécseltem végig a réten. A talpamat simogatta a friss fű, éreztem a vadvirágok bódító illatát és mélyeket lélegeztem a kristálytiszta levegőből. Ahogy egyre távolodtam, még hallottam a nevetését visszhangzani a messzeségből. Hálásan simítottam végig a nyakamban függő keresztet.

Írta: Clar

2009. október 21.