[1] fordítás:
www.michaeljackson.hu
[2] 
A
hamelini tarka dudás (ford.)
Gyermekkorom, Sabbatom, Szabadságom
Nem vágytam másra, mint,
hogy hétköznapi legyek. A Sabbat volt az,
amikor ezt megtehettem.
Ez a cikk először 2000.
decemberében jelent meg a Beliefnet.com internetes honlapon.
Gyermekkor
„Láttad a gyermekkoromat?
Keresem fiatalságom csodáit
A kalandos álmokat
Kalózokról, felfedezésekről és királyokról”[1]
Egyik beszélgetésünk során barátom, Shmuley rabbi elmondta, hogy megkérte
néhány kollégáját – írókat, gondolkodókat, művészeket – fogalmazzák meg
gondolataikat a Sabbatról. Ezek után azt tanácsolta, írjam le én is
meglátásaimat erről a témáról. Ezt a felkérést érdekesnek és időszerűnek is
találtam, mivel akkoriban hunyt el szeretett gyermekkori magántanárom, Rose
Fine, egy zsidó hölgy, aki velem és bátyáimmal együtt utazott a Jackson 5
fellépései során.
Múlt hét péntek este csatlakoztam Shmuley rabbihoz, családjához, és
vendégeikhez, hogy együtt költsük el otthonukban a Sabbat vacsorát. Különösen
meghatónak találtam, amikor Shmuley és felesége rárakták kezüket kisgyermekeik
fejére, és megáldották őket, hogy nagyra nőjenek, mint Ábrahám és Sára.
Megtudtam, hogy ez egy ősi zsidó szokás. Ez eszembe juttatta saját
gyermekkoromat, és hogy mit jelentett nekem akkoriban a Sabbat.
Ha valaki megnézi a tévés szerepléseimet kisgyermekkoromból, – 8-9 éves
lehettem, amikor elkezdtem hosszú zenei karrieremet – egy vidáman mosolygó
kisfiút lát. Azt gondolhatják, hogy ez a kisfiú azért mosolyog, mert jókedvű,
azért énekel tiszta szívből, mert boldog, és azért táncol kifogyhatatlan
energiával, mert gondtalan.
És, bár az ének és a tánc volt, és kétségtelenül marad is, az egyik
legnagyobb örömforrásom, akkoriban nem vágytam jobban semmi másra, mint arra a
két dologra, ami a gyermekkort az élet legcsodásabb időszakává teszi: a játékra
és a szabadság érzésére. A nagyközönség úgy tűnik, még mindig nem értette meg,
hogy valójában mekkora nyomás nehezedik a gyermeksztárokra, akiknek bár
izgalmas életük van, óriási árat kell fizetniük érte.
A legnagyobb vágyam az volt, hogy normális kisfiú legyek. Fakunyhót akartam
építeni, görkoris bulikra járni. Ez azonban már igen korán lehetetlenné vált.
El kellett fogadnom, hogy a gyermekkorom más lesz, mint a legtöbb emberé. Talán
pont ezért foglalkoztatott mindig annyira, hogy milyen lehet a normális
gyermekkor.
Volt azonban egy napja a hétnek, amikor el tudtam menekülni a hollywoodi
színpadok világától, a koncerttermek tömegétől. Ez a nap a Sabbat volt. A
Sabbat minden vallásban az a nap, amikor a hívőknek el lehet és el is kell
távolodniuk a hétköznapoktól, és helyette a rendkívüli dolgokra lehet és kell
koncentrálniuk. A zsidó Sabbatot már egészen korán megismertette velem Rose,
Shmuley rabbi pedig tovább mélyítette tudásom a zsidó Sabbat tiltásaival
kapcsolatban. A hétköznapi tevékenységek,
mint pl. vacsorafőzés, bevásárlás, fűnyírás mind tiltva vannak. Ennek célja az,
hogy az emberiség a hétköznapit rendkívüliként, a természetest varázslatosként
élje meg. Még olyan dolgok is tiltottak, mint a vásárlás, vagy a villany
felkapcsolása. Ezen a napon, a Sabbat napján, a világon mindenki megszűnik
hétköznapi lenni.
De az én vágyam pont az volt, hogy minél inkább hétköznapi legyek. Így az én világomban a Sabbat az a nap volt,
amikor eltávolodhattam különleges életstílusomtól és bepillanthattam a
hétköznapokba.
A vasárnap volt számomra az „Úttörés” napja, a Jehova Tanúi ezt a
kifejezést használják a térítő munkára. Az
egész napot Dél-Kaliforniában töltöttük, házról házra jártunk, bevásárlóközpontokban
osztogattuk az Őrtorony magazint. Ezt az
úttörő munkát még évekkel a karrierem fellendülése után is végeztem.
Egészen a Dangerous turné idejéig, 1991-ig, szinte minden vasárnap magamra
öltöttem álruhámat, egy vastag öltönyt, parókát, szakállat és szemüveget, és
nekiindultam, hogy egy kicsit a hétköznapi
Amerika földjén éljek, bevásárlóközpontokat és külvárosi otthonokat keressek
fel. Imádtam belépni ezekbe a házakba, látni a rongyszőnyegeket és La-Z-Boy foteleket, a
gyerekek Monopolyt játszottak, a nagymamák vigyáztak rájuk. Imádtam látni mindezt a csodálatosan hétköznapi,
de számomra varázslatos élethelyzetet. Tudom, sokan azt mondanák, nincs ebben
semmi különleges. Engem azonban kifejezetten
lenyűgözött.
Az a vicces, hogy soha egyik felnőtt sem sejtette, ki lehet ez a furcsa,
szakállas férfi. De a gyerekek, a különleges
megérzéseikkel, rögtön tudták. Mire a
második körnél tartottam, már 8-9 gyerek követett a bevásárlóközponton
keresztül, mint a hamelini tarka dudást[2]. Követtek, sugdolóztak, nevetgéltek, de nem
árulták el a titkomat a szüleiknek. Ők
voltak a kis segítőim. Hé, lehet, hogy te is
vettél tőlem újságot? Na, most megfogtalak, mi?
A vasárnap két másik dolog miatt is szent volt gyermekkorom során. Aznap mentem templomba, és aznap gyakoroltam a
legkeményebben. Ez ellentétesnek tűnhet a Sabbat szellemével, valójában azonban
ez volt a legszentebb módja az időm eltöltésének: fejleszteni Istentől kapott
tehetségemet. Hálámat úgy tudom a legjobban
kimutatni, ha a lehető legtöbbet hozom ki a tehetségből, melyet Istentől
kaptam.
A templom már önmagában is különleges élmény volt.
Végre megint ’normális’ lehettem. A
templomban ugyanúgy bántak velem, mint bárki mással.
És soha nem haragudtak, ha a templom hátsó része telezsúfolódott
riporterekkel, akik felfedezték, hogy ott vagyok. Megpróbálták
befogadni őket. Végtére is, még a riporterek is Isten gyermekei.
Fiatalkoromban, Indianában, az egész család együtt járt templomba. Ahogy idősebbek lettünk, ez egyre nehezebbé vált, és az én valóban rendkívüli és szent anyámnak
sokszor egyedül kellett templomba mennie. Amikor a körülmények miatt rendkívül
bonyolulttá vált, hogy templomba járjak, megnyugtatott az a tudat, hogy Isten
nem csak egy épületben, hanem a szívemben, a zenében, és a szépségben is jelen
van. De azért az a közösség, ami ott
körülvett még mindig hiányzik– hiányoznak a
barátok, és az emberek, akik egyenrangúként kezeltek. Egyszerű emberként. Aki együtt tölti egy napját Istennel.
Amikor apa lettem, Istenről és a Sabbatról alkotott elképzeléseim
újrafogalmazódtak bennem. Ha a fiam, Prince
és a lányom, Paris szemébe nézek, csodát látok és szépséget. Minden egyes napom vasárnappá válik. A gyermekeim
révén minden áldott nap minden pillanatában beléphetek ebbe a varázslatos és
szent világba. Istent látom a gyermekeimen
keresztül. Istenhez beszélek a gyermekeimen
keresztül. Alázatosan mondok köszönetet az
áldásért, amelyben részesített.
Volt olyan időszak az életemben, amikor, mint
mindenki más megkérdőjeleztem Isten létezését. Amikor Prince mosolyát, Paris
nevetését látom, már nem kételkedem. A
gyermekek Isten ajándékai. Nem, -- még annál
is többek – Isten energiájának, alkotóerejének és szeretetének megtestesülései. Ő van jelen ártatlanságukban, őt tapasztaljuk meg
játékosságukban.
Gyermekként a legértékesebb napjaim a vasárnapok voltak, amikor szabad
lehettem. Mindig is ez volt számomra a
Sabbat jelentése. A szabadság napja. Ma már
ezt a szabadságot és varázslatot minden nap megtapasztalom apaként. Csodálatos
dolog, hogy mindannyiunkban megvan a képesség arra, hogy akár minden napunkat a
Sabbat értékes napjává tegyük. Ezt úgy
tehetjük meg, ha újra a gyermekkor csodáinak szenteljük magunkat. Ezt úgy
tehetjük meg, ha teljes szívünket és lelkünket átadjuk azoknak az apróságoknak,
akiket fiúnknak és lányunknak hívunk. A
velük töltött idő a Sabbat. A hely, ahol
velük vagyunk a Mennyország.
Fordította:
Forrás: http://www.beliefnet.com
