1.
fejezet: Álmodozások
Négy éves vagyok. Futok az úton az unokatestvéreimmel, egy nagy vaskarikát
hajtva a jobb kezemben lévő dróttal. Szaladok a végeláthatatlan gyapotmezők
közepette és nevetek. Szabadnak érzem magam…
Ez az egyik legkorábbi emlékem az életemből, az apró Rutherfordban, egy
városkában Kelet-Alabamában, ami ma már nem is létezik. A nagyszüleim és a
dédszüleim gyapottermesztők voltak. Az őseink pedig rabszolgák. Az egyikük,
ükapám Kendall Brown, az énekhangjával vált híressé.
A hangja kitűnt mindenki másé közül a vasárnapi istentiszteleteken a közeli
Russel megyei kis fatemplomban, ahova járt. A hangja olyan erős volt, hogy
nyaranta, amikor kitárták a faablakokat, teljesen elárasztotta a kis völgyet,
ahol a templom megbújt. Nos, az énektehetség talán tényleg a vérünkben van,
gondoltam, amikor anyám megosztotta velem ezt a történetet.
Családom
távoli múltjának számbavételénél érdemes még elmondanom, hogy a szüleim Prince Scruse és Martha Upshaw az Egyenjogúság Napjaként ismert alabamai ünnepen
kötötték össze életüket, 1929. május 28-án. Épp egy ünnepségen vettek részt a
parkban, amikor hirtelen úgy döntöttek, hogy elsurrannak és összeházasodnak.
Elsőnek én születtem meg, 1930 május 4-én, egy kis házban, amelyben abban az időben laktak, Barbour
Country-ban, 10 mérföldnyire Rutherfordtól.
Mire a húgom, Hattie a következő év
szeptemberében megszületett, már apám szüleinél Prince és Julia Scruse-nál laktunk, egy nagy faszerkezetes házban,
Rutherfordban.
Apám izmos, melegszívű, szerető és nagyon jóképű ember volt. A Seminole Vasúttársaságnál dolgozott és szabadidejében a nagyapámnak
segített a farmon. Anyám éppolyan csinos volt, mint amilyen jóképű az apám és
ugyanolyan szeretetteljes. Gyűlölte, ha fényképezik, ezért nincsen róla
fiatalkori képem. Viszont még mindig emlékszem meleg tekintetére és mosolyára. Volt
egy kis rés a két felső metszőfoga között, akárcsak nekem.
Csupán 4 éves
koromig éltünk Alabamában, mégis élénk emlékeim vannak az ottani életünkről. Mivel
szegény, falusi környezetben éltünk, nem voltak mások által megszokott,
kényelmes háztartási berendezéseink. A vizet kútból húztuk és kerozinlámpát
használtunk.
Szórakoztatásunkra volt egy gramofonunk, és emlékszem, amint Cab Callaway lemezeket
hallgattunk rajta.
Magáról Rutherfordról a legfőbb emlékem az, hogy emberek lóháton érkeznek
a kis postára a leveleikért. Néha tojást cseréltek bélyegre, vagy más termékekre
a boltban. Rutherford egyike azon kisvárosoknak, amelyek idővel feledésbe
merültek.
Apu remélte, hogy jobb munkát találhat, így vonatra szálltunk Indiana felé, ami akkoriban az acélgyárak miatt népszerű
célállomás volt a délről érkező szegény, fekete családoknak. Volt
egy barátunk Kelet-Chicagóban, a Kennedy Avenue 4906
szám alatt, ezért ide indultunk először.
Egy négy éves
falusi kislánynak nagy megrázkódtatás volt a nagyvárosba költözés, de a
legnagyobb megdöbbenés az volt, hogy olyan sok fehér ember – lengyelek,
magyarok, olaszok, írek – közt fogunk élni. Az volt viszont benne a szép, hogy
mindenki jól kijött egymással: a fehérek a többi fehérrel, és a fehérek a
feketékkel. Lényegében csak évekkel később tapasztaltam meg a diszkriminációt,
a Washington Középiskolában, ahol a feketék csak külön napokon úszhattak, és
külön tartották az évzáró báljukat. Abban az időben a feketék közül senki sem
harcolt ezek ellen a szabályok ellen. Azt gondoltuk, ez így van kitalálva.
Apám egy ideig az acélgyárban dolgozott, majd később az illinios-i központi pályaudvaron volt hordár. Alig egy évvel
azután, hogy felköltöztünk délről, elvált anyámtól.
Anyám Hattie-t, apám, aki hamarosan újranősült, engem
vett magához.
Akármennyire
is szerettem apámat, hatalmas trauma volt nekem, hogy nem élhettem együtt
anyámmal és különösen az, hogy Hattie-vel sem.
Akkoriban a húgommal már elválaszthatatlanok voltunk.
Nyilvánvalóan
anyám ugyanúgy gyűlölte ezt a helyzetet, mint én. Amikor 9 éves voltam, megszöktetett.
Utána csak arra emlékszem, hogy én, Hattie és anyu
újra Rutherfordban vagyunk, és az egyik bácsikámnál lakunk.
Apa lenyomozott
minket. Írt nekünk, és karácsonyra küldött egy nagy dobozt Hattie-nek
és nekem tele játékokkal meg ruhákkal, és néhány hónap múlva a következőket üzente
anyámnak: „Most már visszajöhetsz. Megengedem, hogy Kathy veled éljen”.
Röviddel ezután visszatértünk Kelet-Chicagóba.
Boldogabban
éltem anyámmal és Hattie-vel, de még mindig szomorúsággal
töltött el, hogy a családunk kettészakadt és nekem így kell felnőnöm, ezért egy
napon megfogadtam, hogy ha egyszer megházasodom, és különösen
ha gyerekeim lesznek, mindenáron megpróbálok majd együtt maradni a férjemmel.
Azt akartam, hogy a gyerekeim mindkét természetes szülőjükkel nőjenek fel.
Anyám miután
hozzáment mostohaapámhoz, John Bridgeshez, továbbra
is keményen dolgozott. Már reggel 7-kor elindult otthonról – fél órával azelőtt,
hogy Hattie és én elindultunk az iskolába – hogy biztosan
elérje a buszt Muncie-ba, Hammondba és a többi
városba, ahol dolgozott. Mivel a takarítás volt a munkája és két lánya volt,
nem takarított otthon, ez a munka ránk hárult. Hattie
és én úgy nőttünk fel, hogy tudtuk mi a kemény munka.
Ahogy az
ünnepek közeledtek, különösen sok dolgunk volt a testvéremmel. Nagytakarítást
csináltunk, elhúztuk a bútorokat, hogy mindenhol fel tudjunk súrolni. A
legrosszabb az volt, amikor a csipkefüggönyöket kellett leszedni, kimosni,
keményíteni és kifeszíteni a régi függönyfeszítőn. Hogy gyűlöltem én ezt
csinálni!
Viszont megérte, amikor végre elérkezett az ünnep, és anyánktól ajándékot
kaptunk. Hattie és én még július 4-én, a Függetlenség
napján is új ruhát kaptunk.
Amilyen keményen
anyám és apám is dolgozott, nem hiszem, hogy maradt volna idejük álmodozni. Ha voltak
is a szívükhöz közel álló álmaik magukkal vagy a gyerekeikkel kapcsolatban,
sosem osztották meg velünk azt.
Ezzel szemben
én állandóan álmodoztam.
A legnagyobb álmom
az volt, hogy színésznő lehessek. A negyvenes években lehetett kapni ilyen kis
jegyzettömböket, amin egy sztár fényképe volt. Mindig többet vettem belőlük,
mint amennyit el is használtam. Hattie és én
eljártunk szombatonként a Mars Színházi matinéelőadásokra,
nyomonkövettem kedvenc színésznőim – Deanna Durbin, Kathryn Grayson, Barbara Stanwyck, Peggy Ryan, Jane Withers karrierjét.
A másik álmom
az volt, hogy énekesnő lehessek. Gyerekkoromtól kezdve a helyi baptista
templomban énekeltem. Hattie és én az iskola alsó
tagozatában benne voltunk a kórusban. De az álmom az volt, hogy country és
western dalokat énekeljek. Azért szerettem a country zenét, mert mindig
történetet mesélt el, és úgy gondoltam, amit máig is hiszek, hogy ez a
legkifejezőbb stílus a fekete zene mellett.
Apám szerettette
meg velem a country zenét. A „Suppertime Frolic”-ot és a „The Grand de Opryt” hallgatta mindig a rádión. A régi gitárján játszotta
a dalokat, amiket a rádióból tanult meg, és Hattie
meg én vele együtt énekeltünk. Hattivel iskolába
menet és mosogatás közben is énekeltünk. „Fejezzétek be ezt a kornyikálást!” –
kiáltotta Mattie a mostohaanyám, aki nem rajongott a
country zenéért. „Ez szól állandóan a rádióból is, aztán még a ti szátokból is
ezt kell, hallgassam?”
Természetesen nem vonultam be a zenetörténelembe, mint az első fekete
country sztár. Volt valami, ami visszatartott ebben… a gyermekbénulás. Amikor
másfél éves koromban megkaptam, gyermekparalízisnek hívták. Mivel a szüleim a
falusi délen éltek, nem tudták, mi az. Így amikor egyik reggel felébredtem, és
nem tudtam használni a bal lábamat, a szüleim azt hitték, amiatt
van, hogy apám pár nappal azelőtt rosszul fogta meg a lábam, mikor elkapott,
hogy nehogy leessek az ágyunk széléről.
A doktor,
akihez Montgomerybe vittek, sem tudta, hogy mi a bajom, az egyetlen dolog, amit
tett, az az volt, hogy görbe lábamat egy famerevítőbe
rakta. Csak amikor Indianába költöztünk, állapították
meg a helyes diagnózist. Kétszer operálták a lábamat 7 és 16 éves koromban a
South Bend-i Gyermekkórházban. Minden műtét után az
utókezelésre apám ölben vitt ki a South Shore-i
vasútállomásra, és miután megérkeztünk South Bend-be,
szintén ölben vitt az utolsó hatháznyi távolságon a kórházig. Igazi szeretetből
tette.
Hét évig
merevítőt kellett hordanom a lábamon, és magasított cipőt. Nagyon zavarban
voltam, amikor az osztály előtt kellett felelnem, mert attól féltem, hogy az
osztálytársaim észreveszik, hogy az egyik lábam rövidebb, és kinevetnek.
Kíméletlenek tudnak lenni a gyerekek.
A magasított
cipőm miatt tényleg csúfoltak. „Az anyukád cipőit hordod!” – mondták nevetve,
én meg sírva fakadtam.
„Hagyjátok
békén a nővéremet!” – kiabálta Hattie, ha arra járt.
Ő volt a védelmezőm, aki mindig kész volt harcba szállni értem. „Jól vagyok, Hattie!” – mondtam neki „Hagyd csak őket!”. De belül nagyon
fájt a gúnyolódás.
Másnak érezve
magam szégyenlős és visszahúzódó lettem, ellentétben a nagyhangú húgommal, aki,
ahogy mondani szokták a bulik királynője volt. Tömegben vagy partikon a mai
napig szégyenlős vagyok. Ha kimozdulok otthonról, mindig nadrágot veszek fel,
mert zavar a tudat, hogy a bal lábam rövidebb, mint a jobb. Annyira szégyenlem a sántításom, hogy néhány éve, mikor tévések filmeztek
az otthonunkban, megkértem őket, hogy ne mutassák, amikor megyek. Emlékszem, hogy
nézett rám
Szerencsére a gyermekkori szégyenlősségem a fiúkra nem terjedt ki.
Hattie-vel és néhány barátnőmmel alapítottunk
egy klubot a középiskolában, amit Kék Lángnak neveztünk el, a Woody Herman szám
után. Egy vagy kéthavonta „kékláng partit” tartottunk valamelyikünk otthonában,
ahova meghívtuk a barátainkat és R’ and B’ lemezekre táncoltunk, olyanokra,
mint Little Milton, és Memphis Slim. A 25 centes
belépőből össze tudtunk annyi pénzt gyűjteni, hogy karácsonyra kedves ajándékot
vettünk magunknak.
De nem a költőpénz-gyűjtés
volt itt a lényeg, hanem a fiúk. Már kiszemeltem magamnak, hogy kihez akarok
feleségül menni: szaxofonost szerettem volna, mert úgy gondoltam, hogy ők
nagyon szexisek.
Egy
házibuliban voltam valakinél, amikor először megláttam Joe Jacksont.
Habár új fiú volt
a városban, én a barátaitól már néhány bizalmas információval rendelkeztem
róla. Az édesanyjához költözött ide, miután Oaklandban,
Kaliforniában élt az apjával, aki tanár volt. Már befejezte az iskolát és
munkát keresett valamelyik acélgyárban. És azt is hallottam még róla, hogy
nagyon jól néz ki.
Ahogy elnéztem Joe-t, amint elvegyült a ház előtt, ahol a buli volt, egyet
kellett értenem a többiekkel. Egy csomó sráccal volt, de számomra teljesen
kitűnt közülük. Olyan jóképű volt a szürke szemével és kávébarna bőrével, hogy
szó szerint elállt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, hogy szaxofonozik-e vagy
sem, de nem is érdekelt.
Nem táncoltam vele aznap este, de amikor ismét láttam egy kékláng bulin,
felfigyelt rám és sokat táncoltunk. A lábam miatt nem tudtam gyorsan táncolni,
ezért a lassú számokra táncoltunk. Nem hiszem, hogy tudta, hogy tetszik nekem,
és persze nem is mondtam el neki. Manapság a lányok gyakran teszik meg az első
lépést – hihetetlen, hogy a fiatal lányok milyen erőszakosak tudnak lenni
manapság. De akkoriban, nem számított, hogy egy lány mennyire bírt egy fiút,
nem adta tudtára. Nem lett volna nőhöz méltó.
Nem sokkal
ezután, nagy csalódásomra, Joe feleségül vett egy másik lányt. A házasságuk azonban
egy évig sem tartott. „Találd ki, kinek tetszel?!” –
kérdezte tőlem Hattie egy nap, miután hallottam, hogy
elvált. „A Joe Jackson fiúnak! Megkért,
hogy mondjam meg neked!” De nem akartam magam nagyon beleélni.
Az év
karácsonyán Joe megjelent az ajtónk előtt. Én nyitottam ajtót, és a szám tátva
maradt, mikor megláttam, hogy ott áll. Átadott nekem egy ajándékot – egy strasszköves nyakláncot a hozzá illő karpereccel és
fülbevalóval – egy kicsit beszélgettünk, majd elment. Akkor már tudtam, hogy igazán
tetszem neki.
„Nagyon kedves
fiú” – mondta anyu.
Két-három
nappal később Joe randizni hívott.
„Gondolkozom
rajta!” – mondtam. Ez volt a megszokott válasz, amit a lányoknak ilyenkor
mondaniuk kellett.
Másnap újra
felhívott és megkérdezte „Na, eldöntötted?”, mondtam,
hogy „Rendben, találkozhatunk”.
Öltönyben jött értem. Pont akkor vett egy Buickot és elmentünk vele a gary-i
Roosevelt mozihoz, ahol megnéztünk egy filmet. Nemsokkal
ezután már komolyan jártunk.
Nem csak jóképűnek
tartottam, hanem a modora is tetszett. Mindig csendesen, nyugodtan viselkedett.
Sok mindent csináltunk
a randikon. Elmentünk moziba vagy táncolni, esténként
a parkban sétáltunk, vagy kocsikáztunk. Joe fokozatosan egyre jobban megnyílt.
Szülei, Samuel
és Chrystal Jackson egy egytermes iskolában ismerték
meg egymást Arkansasban – Sam volt a tanár, és az
akkor 15 éves Chrystal, az egyik tanítványa. Joe volt
az elsőszülött gyermekük, 1929. július 26-án Fountain
Hill városában látta meg a napvilágot. Két öccse és két húga követték. Sajnos
az egyik húga, Verna 7 éves korában meghalt. Neki is
gyermekbénulása volt, mint nekem.
Sam és Chrystal erős akaratúak és szigorúak voltak. Joe-t mindig arra
nevelték, hogy szót fogadjon. A szülei nem spóroltak a veréssel.
Joe magányos
típus volt. Nem egyszer, amikor becsengettek az iskolába, ahelyett, hogy bement
volna az épületbe, inkább a másik irányba indult és egyedül töltötte a napot.
Tizenéves
korában elváltak a szülei. Sam később Oaklandbe
költözött és magával vitte Joe-t is. Eközben Chrystal
Kelet-Chicagóba költözött Joe testvéreivel. Jó pár évvel később Joe úgy
döntött, hogy csatlakozik hozzájuk, maga mögött hagyva apját, aki akkora már
harmadik házasságában élt. (Évekkel később Sam és Chrystal
újra összeházasodtak, és Arizonába költöztek.)
Joe múltját is érdekesnek találtam, de lenyűgözve hallgattam őt a
jövőjéről beszélni. Különösen tetszett, hogy ő is álmodozó típus volt.
Mint én, egy
szép napon ő is új életet képzelt el Kaliforniában. „Kate,
egy napon elviszlek oda!” – mondta. Abban az időben a Golden Glovesban bokszolt, és talán azt gondolta, hogy az ökle
jelentheti számára a kiutat az acélgyárból. Ezt az álmot én nem támogattam. Úgy
gondoltam, hogy valakinek, akit szeretek nem lehet a boksz a megélhetési forrása.
A születésnapomra Joe a mamájával kuglófot süttetett. A közepébe ajándékot
helyezett el, egy smaragdgyűrűt, ami a horoszkópkövem. 6 hónappal később 1949. november
5-én egy békebíró összeadott minket Crown Pointban. Joe 20 éves volt, én 19.
Flancos,
hollywoodi, pálmafákkal övezett ranch helyett, egy
két hálószobás, faszerkezetű házban találtuk meg kis otthonunkat, Gary feketék lakta városnegyedében. Ironikus módon a ház pont
a Jackson Street sarkán állt.
8500 dollárba került a ház. Ahhoz, hogy az első 500 dollárt befizessük,
édesapámtól kértünk kölcsön 200-at.
Nagyon élveztem, hogy saját házunk volt. Nem bántam, hogy a lakás
bútorzata csak egy kanapéból, asztalból, tűzhelyből és egy hűtőből állt. A
kanapé kihúzható volt, és 2 hónapig azon aludtunk. Márciusban édesanyámtól
kaptunk egy teljes hálószobabútort.
Amikor már terhes voltam, és havi 60 dollár volt a törlesztőrészletünk,
hogy spóroljunk, úgy döntöttünk, hogy otthon szülöm meg a kisbabámat. Édesanyám,
Joe nagynénje, és egy orvos voltak jelen. Joe is ott volt, de nem mert bejönni
a szobába. Később bevallotta, hogy az ablakon keresztül leselkedett.
Szombat estétől hétfő hajnali 3-ig vajúdtam, amikor is, május 29-én
megszültem Maureen nevű kislányomat. Sosem fogom
elfelejteni azt a pillanatot, amikor először ránéztem: teljesen megrémültem!
„Tönkretettem a kisbabámat” – kiáltottam fel. A feje furcsa, kúpalakú volt.
Úgy nézett ki, mint a régi rajzfilmfigura, Denny Denwit. De a doktor megnyugtatott, hogy a pici teljesen jól
van és később a fejformája is kerekebb lesz.
Joe fiút szeretett volna. „Hát, talán a következő fiú lesz” – mondta. De
elmondhatom, hogy nagyon büszke volt, amikor először a karjaiban tartotta a
kislányát.
Az életem teljesen megváltozott azáltal, hogy életet adtam Maureen-nek, illetve Rebbie-nek,
ahogy később elkezdtük őt hívni. Hirtelen úgy éreztem, hogy felnőttem.
Megpróbálnám leírni azt a szeretetet, amit azonnal iránta éreztem, de nem tudom,
mivel ez az érzés leírhatatlan.
Egy évvel később szültem meg fiúnkat, akit Joe annyira szeretett volna.
Éppen édesanyámat látogattam meg Kelet-Chicagóban, mikor bejelentettem neki,
hogy másnap – május 4-én, a 21. születésnapomon – bevonulok a St. Catherine Kórházba, és megszülöm a kisbabámat. És így is
lett.
Joe teljesen el volt ragadtatva. Ragaszkodott ahhoz, hogy a kisfiút ő
nevezze el. Amikor meghallottam, mit választott, vagyis, hogy Sigmundnak
szeretné keresztelni, arra gondoltam, hogy a fiam gyűlölni fogja ezt a nevet,
de ha Joe ezt szeretné… ám legyen! Szerencsére Joe apja, Samuel Jackson négy
nappal később érkezett meg hozzánk Kaliforniából, és egyből Jackson Fiúnak
kezdte el hívni a kisbabát. Nem sokkal később lerövidítettük „Jackie Boy”-ra, majd egyszerűen
csak Jackie-re. (Aztán kiderült, hogy Jackie-nek igenis tetszett a neve, mert saját fiának is a
Sigmund nevet adta.)
Mivel már két gyereket kellett eltartanunk, Joe-ban egyre nagyobb lett a
motiváció. Miközben továbbra is darukezelőként dolgozott a kelet-chicagói
acélgyárban, másodállásként a Falcons énekegyüttessel,
melyet testvérével, Lutherrel és három másik barátjukkal alapítottak, elkezdett
zenélni az éjszakában.
Csak miután összeházasodtunk, tudtam meg, hogy Joe is szeret énekelni. A
legkedvesebb emlékem az első közös karácsonyunkról az, amikor kint hullott a
hó, mi pedig a szobában az ágyon fekve karácsonyi dalokat énekeltünk.
Joe azonban nem volt country-rajongó, mint én, hanem az R&B zenét
szerette. Meglepődve láttam, hogy elektromos gitáron is játszik. Egy időben arról
álmodtam, hogy zenész felesége lehessek, és anélkül, hogy erről tudtam volna,
meg is történt.
Joe terveit a Falcons együttessel, anélkül is tudtam, hogy mondta volna, mivel teljesen világos
volt a nappaliból kiszűrődő beszélgetésekből, hogy ugyanaz a célja, amiről én
is álmodtam valaha: hírnév és vagyon.
A Falcons rendszeresen a nappalinkban gyakorolt,
itt énekelték a különböző R&B slágerek acapella,
4 szólamú változatait. Saját dalokat is írtak. Joe írt egy számot „Tutti Frutti” címmel. Nem sokkal később Little Richards adott ki
egy más dallamú, de azonos című dalt, melyből sláger lett.
Az együttesnek Gary környékén számos fellépése
volt, és egy fogadott banda játszott a háttérben. Az egyik ilyen fellépésük a Gleason park-i Pavillionban volt. Nagyon élveztem, hogy részese lehettem
az előadásuknak, és láthattam a szabadban táncoló embereket, akik a zenét minden
bizonnyal nagyon élvezték.
Bár a Falcons a helyi zenei életet színesítette,
a sikerük rövid életű volt. Az együttes feloszlott, amikor az egyik tagjuk, Pookie Hudson átállt a Spaniels
együttesbe. Ez az együttes vette fel a „Good Night, Sweetheart, Good Night” című
dalt, melyet Pookie a Vee-Jay
Recordsnál dolgozó művészekkel együtt írt. A Spaniels
változata nem lett sláger, de később a McGuire Sisters feldolgozásában bekerült a Top Ten-be.
Joe a Falcons feloszlása után is elővette időnként
gitárját az előszobaszekrényből, és kedvtelésből játszott rajta. De nem próbált
meg újra együttest alapítani. A család egyre népesebb lett, és se ideje, se
energiája nem volt arra, hogy az álmaival foglalkozzon.
Sejtelmünk sem volt róla, hogy néhány év múlva a gyermekeink fogják újjáéleszteni
álmainkat.