3. rész: Ragaszkodás a múlthoz

A Jackson Street 2300 alatti házunkat nehezen lehetett volna összetéveszteni egy kastéllyal. A két kis hálószobával, nappalival, konyhával és fürdőszobával, nem volt sokkal nagyobb egy garázsnál.

Ennek ellenére nem gondolom, hogy bármelyik gyermekem is hátrányos helyzetűnek érezte volna magát, mert egy ilyen kis helyen nőtt fel.

JERMAINE: „Számomra a kis dolgok csodálatosak. Fantasztikus egy kis házban, de nagy családban felnőni, s ez az oka annak, hogy a Jackson család a mai napig nagyon összetartó.”

11-en laktunk egy két hálószobás házban, s a környéken sokan kíváncsiak voltak arra, hogyan is férhetünk el ilyen sokan, ilyen kis helyen. Joe kollégái az Inland Steel acélgyárból szintén le voltak nyűgözve népes családunktól.

„Joe, neked annyi gyereked van már, hogy több műszakban kell aludnotok!” – ugratták néha.

Tehát, hogyan fért el 9 gyerek és 2 felnőtt egy ilyen pici házban? Igazi feladvány, nemde?

A válasz: egy kis leleményességgel!

A fiúk kapták meg az egyik hálószobát, ahova vettünk nekik egy háromemeletes ágyat. Tito és Jermaine aludtak legfelül, Michael és Marlon középen és Jackie legalul. Hogy egy kis privát terük legyen, Tito és Jermaine, valamint Michael és Marlon az ágy különböző végén aludtak. Amikor már Randy is elég nagy volt, a nappaliban aludt az egyik kanapén.

JERMAINE: „Nagyszerű, hogy a testvéreimmel közös szobánk volt. Elalvás előtt mindig legalább 1 órán át beszélgettünk még. Mindenki a saját kis helyén feküdt már, és nem kellett egymásra néznünk ahhoz, hogy komoly dolgokról tudjunk beszélgetni.”

A másik hálószobában aludtam én és Joe. Pont befért az ágyunk, és két fiókos szekrény. Amikor kisbabánk született, mindig betuszkoltunk valahogy egy bölcsőt is. A lányok a nappaliban aludtak egy kihúzható kanapén. Rebbie-nek sosem volt saját szobája.

REBBIE: „Ismertem egy lányt, aki velünk szemben lakott, a nővérével közös szobában. Mindig azt gondoltam, hogy „Hű, milyen jó lehet, hogy a szoba fele csak a tiéd”. De sosem bántam, hogy nekem nem volt saját szobám. Úgy fogtam fel, hogy nekem viszont van valamim, ami a barátnőmnek nincsen: édesanyám szeretete.”

Időnként Rebbie velem aludhatott a hálószobánkban. Amikor Joe éjjeli műszakot vállalt – s ezt gyakran tette, hogy megkapja azt a plusz dollárt óránként – Rebbie és La Toya bebújtak mellém az ágyba. „Én alszom anyuval!” „Én alszom anyuval!” – kiabálták. Néha egy-két fiú is velünk aludt még, bár csak egy franciaágyunk volt.

Mivel csupán egy fürdőszobánk volt, bevezettük reggelente a „15 perces szabályt”. Ha valaki – általában Jackie – tovább tartózkodott bent, megkapta a magáét a testvéreitől.

Mivel egy fürdőszobánk volt, gyakran fürödtek együtt a gyerekek. Amikor Jackie, Jermaine és Tito még picik voltak, közösen fürdettem őket. Michael és Marlon is fürdőtársak voltak. 3-4 évesek lehettek, mikor a kedvenc fürdőkádas történetem főszereplői lettek. Egy nyári estén elkezdtem megengedni a fürdővizüket, de nem találtam őket sehol. Azt gondoltam, hogy az udvaron játszanak, ezért kimentem és kiabáltam nekik. De kint sem voltak. Már-már aggódva, visszamentem a házba és újra körülnéztem, de sehol sem voltak. Majd végül bekukkantottam a fürdőszobába, és a legnagyobb megdöbbenésemre ott találtam őket. Akkor mehettek be, mikor én az udvaron kerestem őket, egyedül bemásztak a kádba és elaludtak.

A konyhánk akkor is szűk lett volna, ha nem lett volna benne a krómacél étkezőasztalunk, s körülötte a székek. Végül kiverettem a falat a konyha és a mosókonyha között és így megnőtt a mozgásterünk.

A nappalinkba két kanapé, két szék, a TV és egy sztereo berendezés fért be.

Ami a garázsunkat illeti… hát az nem volt! Ez azt jelentette, hogy télen Joe-nak minden reggel le kellett kaparnia a jeget a Buick szélvédőjéről.

Volt egy másik feladvány is az életünkben a Jackson Street 2300-ban: Hogyan él meg egy ilyen nagy család ilyen kevés bevételből? És itt tényleg kevés pénzről volt szó. Emlékszem, amikor Joe elkezdett dolgozni és megkapta az első heti fizetését: összesen 56 dollárt keresett.
A válasz a kérdésre természetesen az volt, hogy Joe-val a költségekből, ahol csak tudtunk, lefaragtunk, illetve szerény életmódot folytattunk.

A Garyben töltött első öt évünkben még telefonunk sem volt. A szomszédasszony, Margaret Penson nagyon kedves volt és megengedte, hogy nála bonyolítsam a kimenő és bejövő hívásaimat.

Éttermi vacsora, mozizás szóba sem jöhetett. Végül 1953-ban heti részletfizetésre tudtunk venni egy televíziót, s attól kezdve esténként a TV-nézés jelentette a fő szórakozást.

Pénzünk túlnyomó részét ruházkodásra és étkezésre költöttük.

Néhány ruhánkat magam varrtam: ingeket Joe-nak, és kisfiús, kislányos testvérruhákat Rebbie-nek és Jackie-nek, amíg kicsik voltak. Ha mégis vásároltam ruhát, azt legtöbbször az Üdvhadseregnél tettem.

Gyakran mentem oda tavaszi-nyári reggeleken, hogy átnézzem az újonnan érkezett adományokat. Néha Jackie, Tito és Jermaine is elkísértek. Szerettem a társaságukat, de még jobban örültem a gyors kis lábacskáiknak, hiszen akinek előbb sikerült bejutnia, annak jutottak a legjobb ruhadarabok. Mivel én kicsit sántítottam, a többi hölgy úgy süvített el mellettem. Így a fiúk segítségével tudtam odajutni az „új” felsőkhöz, nadrágokhoz.

JERMAINE: „Persze előfordult, hogy elrohantunk a ruhaszekció mellett és egyből az emeletre vettük az irányt, mert ott voltak a klassz sportfelszerelések”.

A ruhák megöröklése része volt az életünknek. Emlékszem egy édes, sokak által hordott kis Chesterfield kabátra, melynek barna bársonygallérja volt, és egy sapkára, amit áll alatt össze lehetett kapcsolni egy kis csattal. Eredetileg a sógornőm sógornőjének a fiáé voltak, majd miután kinőtte, Jermaine kezdte el őket hordani. Amikor ő is kinőtte, visszaadtam ismét a sógornőmnek, mert az egyik fiára éppen jó volt, akit Marlon követett az öröklési sorban.

Élelmiszerekből, amit csak tudtunk, magunk termesztettünk. A kertünk a mostohaapám telkén volt Garyben. Joe ültette a palántákat, s én szedtem le a termést.

Ezenkívül közvetlenül is vásároltunk a közeli Crown Point-i farmerektől. Joe-val és a nagyobb gyerekeinkkel közösen mentünk el a farmra, és azt szedtünk, amit csak akartunk: körtét, kukoricát, zöldbabot, és sok más zöldséget. Nagyon élveztük, de az eltevést már kevésbé. Rebbie már a befőttesüveg, vagy a fagyasztózacskó látványától is rosszul lett.

Természetesen élelmiszerboltban is vásároltunk. Ott vettem meg az alapanyagokat – lisztet, búzakorpát, élesztőt, cukrot, tojást, rizst, babot – és a „semmiből” főztem a családomra. Miután vettünk egy fagyasztót, Joe mindig megpróbált olcsón egy kis marhahúshoz jutni télire.

Egyszerű ételeket fogyasztottunk. A gyerekek egyik kedvence a zsírban hirtelen kisütött zsömlék voltak, melyeket cukorban hempergetve paradicsomleves mellé ettek. A másik fontos ételünk a tojásos szendvics volt. 12 tojásból egy kiadós tojássalátát tudtam készíteni az egész családnak.

Vacsorára népszerű volt a makrélakrokett rizzsel. Lazacra nem jutott pénz.

Desszertnek házi barackospitével kényeztettük magunkat, édesburgonya tortát,- vagy a gyerekek kedvencét, a sült almáspitét ettük.

Majdnem mindig volt elég ennivalónk, de azért akadt egy-két rázós eset is.

REBBIE: „Ahogy közeledett a bérfizetés napja, egyre kevesebb élelmünk volt otthon. Jó párszor előfordult, hogy apu fizetése napján hazajöttünk ebédelni, és csak az üres konyhaszekrényt találtuk. Gyakran megesett, hogy az egész ebédidőnk alatt aput vártuk haza, aki éppen a fizetése után szaladgált. Valahogy azért mindig sikerült hazaérnie, mielőtt üres hassal visszaindultunk volna az iskolába. Ilyenkor mindig adott nekünk ebédre pénzt és nagy boldogan rohantunk a sarki boltba, hogy megvehessük a friss kenyeret és mellé egy kis löncshúst. Ezután jót tudtunk ebédelni.”

Néha azonban a fizetésnap sem segített rajtunk, ugyanis Joe-t időről időre elbocsájtották.

Ekkor élhettünk volna szociális segélyen, de én inkább elmentem volna padlót súrolni, Joe meg krumplit szedni, minthogy segélyt kelljen igénybe vennünk. Joe, ha nem volt munkája, valóban krumplit szedett. Otthon is burgonyát ettünk, minden létező módon elkészítve: sütve, főzve, párolva, pirítva.

Ezekben a nehéz időszakokban nem szégyelltünk a kanapé párnái alatt aprópénz után keresgélni. Egyszer, mikor nem volt otthon ennivaló, találtunk egy negyeddollárost, amiből tudtunk venni egy vekni kenyeret.

Az aprópénz után való keresgélés csak egyike a Gary-beli fájó emlékeimnek. Számos szívbemarkoló történetem van a Garyben eltöltött fagyos telekről.

A házunkban nagyon hiányos volt a szigetelés. A hideg elleni védelmet egyedül a kis hősugárzónk, később egy kazán jelentette. És a sütőnk. A kegyetlen hideg téli estéken a gyerekeimmel mind a konyhában, zárt ajtók mellett, a sütő előtt ülve melegedtünk, mert ez volt a ház legmelegebb pontja.

Jermaine annyira nem szeretett télen kimenni a fagyba, hogy rendszerint csellel úszta meg, hogy ne kelljen iskolába mennie. Erről a turpisságáról én is csak mostanában értesültem.

JERMAINE: „Miután reggel kiléptem az ajtón, hátraosontam és bemásztam a hálószobánk ablakán, amit előre nyitva hagytam. Az egész napot alvással, olvasással, és a szekrényben talált édességek majszolásával töltöttem. Néha Tito is velem tartott. Jobb volt, mint iskolába menet halálra fagyni.”

A gyerekek azért sem lelkesedtek annyira, ha én és Joe télen elmentünk otthonról.

Ha Joe reggeli műszakba volt beosztva az acélgyárban, a gyerekek hajnali négykor a Buick keserves zajára ébredtek fel, ahogy Joe melegítette fel a motort.

Amikor az`50-es évek végén a Searsben kezdtem el dolgozni, Jackie szomorúan nézte az ablakból, ahogy elindulok otthonról.

JACKIE: „Könnyek csordultak a szememből, ahogy néztem anyut, amint megküzdve a keserű hideggel és hóval elhagyja a házat. Követtem a szememmel, ameddig csak tudtam, és imádkoztam, nehogy megcsússzon és elessen.”

Azért nem minden téllel kapcsolatos emlékem ilyen szomorú.

Miután leesett a hó, Tito és Jermaine házról házra jártak a hólapátjukkal és felajánlották, hogy eltakarítják a havat a járdáról és a kocsibeállókról. Amit ezért kerestek, mind beleadták a családi kasszába, és ebből a pénzből napokra meg volt oldva a vacsora. Mivel télen nem tudtam kiteregetni a kertbe a ruhákat, a nagyobbak szánkóval elhúzták a mosodába és ott megszárították.

A gyermekeim nem csak a téli időszakban segítettek nekem. Mindenkinek meg volt a maga kis feladata egész évben, így segítettek a Jackson családnak előre jutni napról napra, hétről hétre.

A mi kis házunkban hatalmas szeretet lakozott, én és Joe azonban mindig nagyon féltünk azoktól a veszélyektől, amik az ajtónkon túlról leselkedtek ránk.

Nem sokkal Garybe költözésünk után hallottuk, hogy egy fiút hátba szúrtak a Roosevelt Középiskola mosdójában, ami egész közel volt hozzánk, a sarkon túl. Ettől kezdve egyre jobban nyomasztottak minket a Gary-beli gyerekekről szóló rémtörténetek: verekedések, kábítószerfogyasztás, tinédzserterhesség.

Állandóan aggódtunk amiatt, hogy ilyen környezetben kell felnevelnünk a gyerekeinket. Ha úgy láttuk, hogy egy gyanús alak tartózkodik a házunk mögötti parkban, nem engedtük ki a gyerekeket játszani. Ha mégis kiengedtük őket, akkor is egyikünknek mindig a fél szeme rajtuk volt, és állandó készültségben voltunk, hogy veszély esetén egyből a segítségükre lehessünk.

Fontos volt számunkra, hogy a gyerekeinket fizikailag távol tartsuk a rossz hatásoktól, és tudtuk, hogy ennek az egyedüli módja az, ha helyesen neveljük őket. A nevelés terén számos szólásból merítettem ötletet: Úgy neveld a gyereked, ahogyan szeretnéd, hogy a jövőben viselkedjen, és így a későbbiekben sem fog letérni erről az útról!

Számomra a helyes gyereknevelés mindenekelőtt azt jelentette, hogy éreztessem a gyerekeimmel, hogy szeretjük őket. Sejtettem, hogy a
Gary-beli fiatalok részben azért lázadnak, verekednek, mert gyerekkorukban nem kapták meg azt a szeretetet, amire nagy szükségük lett volna.

Bár nehéz volt a megélhetésünk Joe egyedüli fizetéséből, nem bántam meg, hogy csak azután mentem vissza dolgozni, hogy Michael megszületett, és akkor is csak félnapos munkabeosztásban. Nem hiszem, hogy bármi is pótolhatná az egésznapos anyai szeretetet és gondoskodást a kisgyerekek első éveiben. Nagyon fontosnak tartottam, hogy minden nap együtt legyek a gyerekeimmel, szavakkal és öleléssel éreztessem velük, hogy milyen sokat jelentenek nekem.

Fontosnak tartom azt is, hogy a szülő megengedje a gyerekének, hogy ameddig csak szeretne, együtt lakhasson a családjával. „Már úgy várom, hogy a fiam betöltse a 18-at és végre kidobhassam itthonról!” – ezt hallottam más szülőktől. Az én szemléletem: Miért akarod, hogy elköltözzön? Hadd maradjon – nem kell, hogy örökké csecsemő legyen, ettől még élheti a saját életét, lehet független. Véleményem szerint a mai világ részben azért olyan, amilyen, mert a szülők túlságosan hamar szeretnék, hogy a gyerekük független életet éljen. A gyerekek nem tudnak mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal, és elkezdenek kábítószerezni, lopni, rabolni, ölni. Részemről, én azzal is kiegyeztem volna, ha a gyerekeim örökké velem maradnak. Én csak egy anya vagyok, aki végtelenül szereti a gyerekeit.

De tudtam, hogy az anyai törődés nem elég ahhoz, hogy a gyerekeim a helyes úton maradjanak felnőttkorukban is. Ezért Joe-val igyekeztünk megtanítani gyerekeinknek Isten szeretetét, és a szüleik iránt való tiszteletet.

A vallással kapcsolatban én tartottam kézben a dolgokat.

Isten mindig is közel állt hozzám. Már kisgyerekként minden reggel imádkoztam, és köszönetet mondtam Istennek azért, hogy egy új nappal ajándékoz meg engem. Azonban csak 1960-ban találtam meg azt a vallást, amelynek úgy éreztem, hogy az életemet tudnám szentelni, s amely azóta is óriási belső békével tölti meg az életemet.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy nap kopogtattak az ajtónkon. A látogató a Jehova Tanúinak egy misszionáriusa volt.

Bizonyos értelemben már 14 éve vártam erre a kopogtatásra, amióta csak 12 évesen az egyik szomszédunk áthívott, hogy végighallgassak egy hittanórát, amit az egyik Tanú tartott. Azon az egy órán többet tanultam Istenről, mint az addigi összes hittanórámon egybevéve. Különösen az érdekelt, amit a tanár a halálról mondott, amikor a Bibliát hozta például, hogy alátámassza a Tanúk állítását, miszerint mikor meghalunk, nem tudunk semmiről és nem érzünk semmit.

Mindenki tudja, hogy milyen izgatottak tudnak lenni a gyerekek. Amikor hazaértem, azt kiáltottam: „Anyu, a pokol nem létezik!”

De anyukám erről hallani sem akart. Ez nem igaz – mondta, -- és nem szeretném, hogy ott tanulj!

Ezután elkezdtem keresgélni. Már volt egy rossz élményem a baptista templomban, ahova édesanyámmal jártunk. A gyülekezetünk arról értesült, hogy a lelkésznek viszonya volt egy nővel, aki velünk szemben lakott. A közösség fele továbbra is ennél a lelkésznél maradt, a másik fele viszont, beleértve édesanyámat és engem is, egy másik baptista templomba kezdett el járni.

Miután Joe-val összeházasodtunk, egy lutheránus templomba kezdtünk el járni a gyerekekkel. Megtudtam azonban, hogy a lelkipásztor ugyanazt a bűnt követte el, mint a baptista templom lelkésze. „Nem szeretnék olyan vezetőt követni, aki bűnben él” – mondtam undorral magamban. „Olyan vallást kell találnom, amely komolyabban veszi Isten szavait”.

Így hát, mikor kinyitottam az ajtót és láttam, hogy a Jehova Tanúitól áll valaki a verandán, üdvözöltem és beinvitáltam.

Azon a napon ő, Joe és én egy órán át beszélgettünk. Ami különösen nagy hatást gyakorolt rám, hogy ő is éppúgy, mint a tanítóm 14 évvel ezelőtt, a Szentírással támasztotta alá minden egyes kijelentését. A beszélgetés során a következő témákra tértünk ki: a tanúk hite a közelgő Armageddonban, a hívők azon törekvése, hogy Jézushoz hasonló tanítókká váljanak, és az Igét házról házra hirdessék.

A találkozás végére Joe-val úgy döntöttünk, hogy hittanórákat fogunk otthon venni.

Érdekes módon a tanítónk úgy gondolta, hogy Joe sokkal hamarabb tér majd meg, mint én. Joe nagyon lelkes volt és együtt jártunk házról házra „prédikálni”, ahogy az igehirdetést a Tanúk nevezik. Egy napon azonban abbahagyta a tanulmányait. „Nem igazán állok készen erre” indokolta. Én ezt elfogadtam.

Tanúvá válni kötelezettségekkel jár, és nem lett volna helyes Joe-nak megkeresztelkedni, ha nem akarta, vagy nem tudta volna teljes mértékben elkötelezni magát.

Én azonban szorgalmasan folytattam tanulmányaimat. 1963-ban, három évvel azután, hogy a misszionárius meglátogatott minket otthonunkban, végre megkereszteltek. A keresztelő a Roosevelt középiskola uszodájában történt, ami külön a gyülekezet számára lett kibérelve.

Azért jó, hogy Joe is belekóstolt bizonyos fokig a Jehova Tanúinak életébe, mert megértette, miről is szól tulajdonképpen. Nem csak a keresztelőmet támogatta, hanem még azt is eldöntötte, hogy szorgalmazni fogja, hogy a gyerekeink megismerjék a Jehova Tanúinak tanításait. Bibliaórákat tartottam a nappalinkban, valamint buzdítottam őket, hogy velem tartsanak a Kingdom Hall-i találkozóinkra. Arra viszont vigyáztam, hogy semmit se erőltessek rájuk. Amikor idősebbek lettek, már mondtam nekik, hogy jöjjenek velem, mert ők is Tanúk szerettek volna lenni.

Mivel a Jehova Tanúi a Karácsonyt, Húsvétot, Hálaadást és a Halloweent pogány ünnepnek tartják, úgy éreztem, a családunkban be kell tartani ezeket a tanításokat. Különösen a karácsony jelentett nagy változást számunkra.

Mint sok más családban, a karácsonyfa, ajándékok, ünnepi vacsora nálunk is nagy hagyomány volt. Karácsony előestéjén mindig éjszakába nyúlóan a konyhában sürgölődtem, a vacsora elkészítésével foglalkoztam. Sütöttem pulykát többféle körettel, sonkát, zöldségeket, zöldbabot, sajtos makarónit, salátát, valamint desszertnek édesburgonya-tortát és Joe kedvencét, a banános-mogyorós süteményt. Általában hajnali 5-kor is még a konyhában voltam, amikor a gyerekek felébredtek, és a nappaliba szaladtak, hogy kibonthassák az ajándékaikat.

Bár szerényebb módon, de továbbra is ünnepeltük a karácsonyt, a gyerekek megértették, hogy a jövőben egyre kevesebb ajándékot fognak kapni. Végezetül egyik évben közöltem velük: „Idén nem lesz karácsonyfánk, nem ajándékozzuk meg egymást, vagyis semmilyen formában nem fogjuk ünnepelni a karácsonyt”. Megértették és okosan fogták fel a dolgokat, mert addigra már elkezdte őket érdekelni a Jehova Tanúinak tanításai.

A szülői hatalmat a mi családunkban a következőképpen tudnám összefoglalni: én szigorú voltam, Joe még nálam is szigorúbb.

A szigort édesanyámtól örököltem. Szabályokat írt elő nekem és Hattie-nek, melyeket mi akkor nagyon gonosznak gondoltunk. Az egyik fő szabály arra vonatkozott, hogy a „kék-fényes” táncos bulikból legkésőbb este 10 órára haza kellett érnünk. Ha nem voltunk otthon időben, azt vehettük észre 22:15-kor, vagy 22:30-kor, hogy édesanyánk mindenki előtt a következőt kéri számon tőlünk: „Miért nem vagytok még otthon?”.
„Oh Istenem, megfeledkeztünk róla, hogy már ennyi az idő!” – mondtuk jámboran, és nagyon zavarban voltunk.

Ha előreugrunk a naptárban, elérkezünk ahhoz az időponthoz, amikor én és Joe szintén előírtuk a szabályokat a gyerekeink számára, és mi még édesanyámnál is szigorúbbak voltunk – a kijárási tilalmat 21:00-ra állapítottuk meg. De azért rugalmas voltam. Ha egy meleg nyári estén a gyerekek még szívesen maradtak volna tovább kint, azt megengedtem nekik – egészen addig, amíg én is kint voltam és a verandán ücsörögtem, vagy a szomszédoknál voltam látogatóban.

Mint a fegyelem fenntartója, fő üzenetem a gyerekeim számára a következő volt: „Tisztelettel bánok veletek, nem kiabálok, és nem félemlítelek meg titeket. Ezért csak annyit kérek cserébe, hogy ti is tisztelettel legyetek felém.” Ki nem állhatom a feleselő gyerekeket.

Rebbie: „15 éves voltam akkoriban. Anyuval a mosógépet a verandáról a konyhába toltuk át, a mosogató mellé. Csak mondta nekem: „Toljad! Toljad! Toljad!” Én olyan erősen toltam, ahogy csak bírtam, és végül elkeseredésemben kitört belőlem: „Mit akarsz tőlem? Hogy áttoljam a mosogatón?”

Már csattant is a pofon a beszólásomért.”

Manapság, ha egy gyereket egy kicsit túl sokszor fenekelnek el, a közvélemény már gyerekkel szembeni visszaélésről beszél. Én azonban a testi fenyítés pártján vagyok – még egy 15 évesnél is. Isten is tudja, hogy mikor tinédzserként helytelenül viselkedtem, édesanyám nem habozott, hogy megverjen-e vagy sem.

Hiszek abban, hogy a gyereknek félnie kell a rosszalkodástól, és tisztában kell lennie azzal, hogy ha ezt megteszi, vagy nem teszi meg, felelnie kell majd a szüleinek.

Mint később kiderült, nem kellett gyakran elfenekelnem a gyerekeimet. Általában jól viselkedtek, ha velem voltak, és mivel egyébként is szelíd természetű vagyok, nagyon rossznak kellett lenniük ahhoz, hogy megüssem őket. Még ha mérges is lettem rájuk, csak beleharaptam az ajkamba, amin később a gyerekek megállás nélkül viccelődtek. „Kat mérges – nézzetek rá” – mondogatta Michael. „Kat-nek” becézett.

Velem ellentétben, Joe ingerlékeny volt. Néha úgy éreztem, túl erősen, vagy túl sokáig verte a gyerekeket. Ilyen esetekben mindig megkértem, hogy legyen kíméletesebb.

Előfordult, hogy elhallgattam előle a gyerekek rosszaságait, mert úgy gondoltam, túlságosan kemény lenne velük, amit nem helyeseltem volna. Egyszer vettem egy új kapcsolót a tévéhez, hogy nehogy megtudja, hogy a gyerekek tönkretették a régit, és ami még ennél is rosszabb volt, senki sem vállalta magára. Ebben az esetben Joe felsorakoztatta volna a gyerekeket, és mindet jól elfenekelte volna. (Csak évekkel később vallotta be Rebbie, hogy ő és Jackie voltak a tettesek. Jackie egy sportműsort szeretett volna nézni a TV-ben, Rebbie viszont egy fantasztikus szerelmesfilmet, és addig forgatták, ráncigálták a kapcsolót, hogy az eltörött.)

Ezen kívül erősen elleneztem Joe-nak egy másik nevelési módszerét is: ijesztgette a gyerekeket, hogy bizonyos dolgokat megértessen velük. Többször is előfordult, hogy Joe felvett egy Halloween maszkot és bemászott a gyerekek szobájába a nyitott ablakon keresztül, ahol ők békésen játszadoztak. A gyerekek minden egyes alkalommal azt hitték Joe-ról, hogy rabló, és sikítva rohantak a nappaliba.

„Joe, hogy ijesztheted meg ennyire a gyerekeket?” – kiáltottam fel.

„Kate, már ezerszer megmondtam neked és a gyerekeknek, hogy éjszakára zárjátok be az ablakot!” – hangzott a válasz. „Csak meg akartam mutatni, hogy milyen könnyű így betörni a házunkba. Legközelebb lehet, hogy valaki más mászik be!”

(Még ha Joe ez alkalommal tényleg fel akarta hívni a figyelmünket valamire, akkor is igaz, hogy imádta beugratni az embereket, beleértve a feleségét is. Néha elbújt a takarítószer-szekrénybe, és mikor benyúltam a felmosóért, hirtelen megragadta a kezemet. „Joseph, rosszul leszek, mikor ezt csinálod!”- kiáltottam ilyenkor.)

Joe más téren is kemény volt a gyerekekkel. Kijelentette, hogy a két legidősebb gyerekünk, Rebbie és Jackie nem randevúzhatnak, valamint nagyon szigorúan vette, ha valaki iskolaidőben otthon akart maradni. Előfordult, hogy valamelyik gyerek panaszkodott „Beteg vagyok, és nem szeretnék iskolába menni.”

Joe erre azt válaszolta: „Hozd a ricinusolajat!”

És ha a gyerek ezek után is otthon akart maradni, arra kényszerítette, hogy megigya.

Évekkel később Jermaine bevallotta nekem: „Anyu, több alkalommal is betegen mentem iskolába, mert egyszerűen nem akartam inni a ricinusolajból.”

Egyáltalán nem állítom, hogy Joe keménykezűsége és gyereknevelési módszerei népszerűek lettek volna a gyerekek körében. Joe nevelési módszereivel kapcsolatban a gyerekek a mai napig különböző véleményen vannak.

Marlon: „Szerintem nincs szükség arra, hogy verjék a gyerekeket. Én inkább a határozott, szigorú beszédben hiszek. A gyerekre kirótt fájdalom megváltoztat benne valamit.

A környékünkön lakó legtöbb családban verték a gyerekeket, ez volt a szokás. Ha kint játszottál a többiekkel, és valamit nem csináltál meg, az apád megjelent egy szíjjal és bum-bum-bum... el is vert vele. Sírva szaladtál haza, miközben a barátaid jót nevettek rajtad. Másnap viszont ők következtek, és te nevettél rajtuk.”

A gyerekeim többsége azonban végül megértette, sőt helyeselte is Joe nevelési módszerét.

Jermaine: „Örülök annak, hogy apám úgy nevelt minket, ahogy. Azért tudtuk elérni, amit elértünk, mert édesanyámtól rengeteg szeretetet kaptunk, édesapám pedig folyamatosan kordában tartott minket. Ha csak szeretetet kaptunk volna, el lettünk volna kényeztetve, és valószínűleg bajba kerültünk volna, elkezdünk lopni, vagy illegális dolgokba keveredünk bele, mert ahhoz szoktattak minket, hogy bármit megkaphatunk, amit csak szeretnénk.

Jackie: „Az igaz, hogy apám szigorú volt, de nem gondolom, hogy túl szigorú. Hat fiút nevelt Garyben, hogy lehetett volna túl szigorú?

Érdekes, hogy a médiát a jó dolgok nem érdeklik, amiket apám tett értünk, pl. hogy hétvégenként kempingezni és horgászni vitt minket.”

Tito: „Vagy, hogy vasárnaponként elővette a bokszkesztyűjét és nekünk, meg a szomszéd gyerekeknek az udvaron bokszleckéket adott. „Meg kell tudnotok védeni magatokat” – mondta nekünk.”

Rebbie: „Vagy, hogy különböző apró tettekkel fejezte ki felénk a szeretetét, például a munkából egy nagy zacskó fánkkal tért haza. Fagyit is készített nekünk. Amikor még Garyben nem volt olyan szennyezett a levegő, kiment, felszedett egy kis friss havat és abból készítette.

Tito: „Azért, amit értem tett, úgy érzem, apám az egyik legnagyszerűbb ember a világon – és nem érdekes, hogy ezt hogyan tette. Most boldog vagyok. Az élet nem csak a gyerekkorból áll.”

Habár elköteleztük magunkat Joe-val, hogy a gyermekeinket helyesen és biztonságban fogjuk felnevelni, tisztában voltunk azzal, hogy Garyben nincs módunk teljesen elszigetelni őket a veszélyektől. A tudat, hogy egyik, vagy akár több gyermekünk is erőszakos bűncselekmény ártatlan áldozatául eshet, rettegésben tartott minket. Végül 1960-ban úgy döntöttünk, hogy elköltözünk.

De hova menjünk? A kaliforniai álmunk még mindig hevesen élt bennünk, de nem volt annyi pénzünk, hogy elmehessünk felmérni a terepet arrafelé.

Végül Seattle mellett döntöttünk. Hallottuk, milyen gyönyörű város, és az egyik barátunk nővére felajánlotta, hogy lakhatunk nála, amíg munkát találunk.

Elmeséltem édesanyámnak a tervünket, és vállalta, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg mi távol vagyunk.

Jó hangulatban búcsúztunk el a gyerekektől. Később hallottam, hogy csak akkor csordultak le az első könnycseppek az arcukon, mikor kiléptünk az ajtón.

Én is sírtam egy kicsit útközben. Még sosem voltam külön a gyerekeimtől, és nagyon rossz volt őket otthagyni. De örültem annak, hogy a gary-beli életünk nemsokára véget ér.

50 mérföldre Garytől azonban, a kocsink elkezdte felmondani a szolgálatot és Joe-nak félre kellett vele állnia az úton.

„Elszállt az egyik tömítés” – jelentette be komoran, miután felemelkedett a motorháztető alól. „Sajnálom, de vissza kell fordulnunk.”

Meg voltam döbbenve: „Éreztem, hogy az, hogy Seattle-be megyünk túl szép, hogy igaz legyen,” – mondtam.

Joe-nak még sikerült hazavezetnie a Buick-ot. Amikor megláttak minket a gyerekek felkanyarodni a kocsibejáróra, mind kirohantak. Hihetetlenül boldogok voltak, hogy visszatértünk.

Nem volt pénzünk megjavítani a kocsinkat. „Garyben maradunk, nincs még itt az ideje, hogy elköltözzünk” – mondtuk.

A következő évben sem tudtunk költözni, egyszerűen nem volt hozzá energiánk. És a rákövetkező évben sem. És utána sem. Valójában nem hagytuk el Garyt egészen 1969-ig, amikor már a Jackson Five sikert sikerre halmozott.

Visszatekintve, örülök, hogy Garyben maradtunk, még akkor is, ha annyit aggódtunk a bűnözés és a gyerekeink miatt. Ha elköltöztünk volna, a fiúk nem énekeltek volna annyit otthon, és többet lettek volna távol, mert biztonságos lett volna kint játszaniuk. Joe-val nem lettünk volna annyira eltökéltek, hogy csiszoljuk bimbózó énekesi és tánctehetségüket, mert jobb állásunk lett volna. És nem találkoztunk volna azokkal az emberekkel, akik segítettek a fiúk karrierjének elindításában.

Röviden szólva, én sem írnám most ezt a könyvet, mert a Jackson család sikeres története sem létezne.