2. rész: Bővül a család a Jackson Streeten
Joe az elején kijelentette, hogy ő csak egy gyereket
szeretne, amit egyáltalán nem értettem, hiszen neki négy, édesapjának pedig
tizenkilenc testvére volt.
„Nos, én hármat szeretnék” – válaszoltam. Gyermekkoromban
mindig nagyon hiányzott egy fiútestvér, és úgy gondoltam, ha három gyermeket
szülök, nagyobb az esélye annak, hogy legyen egy fiam is. Mire azonban a
harmadik gyermekünk, Toriano, azaz Tito is
megszületett 1953. október 15-én a Mercy Kórházban Garyben, Joe és én már annyira élveztük az apaságot és az
anyaságot, hogy még nagyobb családot szerettünk volna.
Ehhez hozzájárult az is, hogy a terhességet nagyon
könnyen viseltem. Kitűnően éreztem magam terhesen, nem voltak reggeli
rosszulléteim sem. Magamtól soha nem vettem észre, hogy terhes vagyok, csak ha
már kimaradt a menstruációm. Az is előfordult, ha nem néztem a naptárat, hogy
már egy hónapja, vagy akár hosszabb ideje is terhes voltam, mire észrevettem,
mert tényleg nem éreztem semmit.
Negyedik gyermekünk, Jermaine
1954. december 11-én született. Őt LaToya követte
1956. május 29-én, pontosan 6 évvel azután, hogy Rebbie meglátta a napvilágot. Három és fél kilójával ő volt
a legnagyobb babám.
Egy év sem telt bele és ismét a kórházban voltam,
hogy megszüljem ikerfiaimat, Marlont és Brandont, 1957. március 12-én.
Két hónappal a kiírt
időpont előtt jöttek világra. Ahogy épp egy nagy vödör fűtőolajat
cipeltem be a házba az olajkályhánkhoz, elfolyt a magzatvizem. Joe nem volt
otthon, így az egyik unokatestvére vitt be gyorsan a kórházba. Negyvennégy
perccel azután, hogy beérkeztünk, Marlon
már meg is született. Alig több, mint két kilót
nyomott.
Az orvosom már épp
elhagyni készült a szobát, amikor a nővér felkiáltott: „Várjon, még egy baba
van bent!” Az orvos meghallgatta a hasamat: „Azt a mindenit, igaza van!”.
Ugyanez a doktor vizsgált meg a terhességem alatt is, és nem vette észre, hogy
ikreket várok!
„Túlságosan kimerült ahhoz, hogy megszülje” – mondta
a doktor, és elkezdte Brandont kifelé húzni egy orvosi
fogóval. Nekem nyugtatót adtak, de arra emlékszem, az járt a fejemben, hogy
valami rossz fog történni a kisbabámmal, bántani fogják.
Mikor Brandon
megszületett, hallottam a gyenge, halk sírását, majd 8 óra múlva meghalt.
Joe anyja mondta el a gyerekeknek a szomorú hírt,
mindannyian nagyon le voltak sújtva. Mikor Chrystal
elmesélte nekik, hogy sírtam is, még szomorúbbak lettek. „Egy kisbabánk viszont
van, úgyhogy Anyának nem szabad sírnia” - szólt közbe Rebbie
két zokogás között.
Mivel öt napig még bent kellett maradnom a
kórházban, nem lehettem jelen a temetésen. Chrystal
szerzett egy profi fotóst, hogy lefényképezze Brandont,
de az elvesztette a filmet, így sosem láthattam a fiamat.
Eleget szenvedve a kisbabám elvesztésétől, és Marlon koraszülésétől, hatalmas öröm volt számomra, hogy 4
héttel a születése után Marlont végre hazavihettük.
A szomorú élményem Marlonnal
és Brandonnal nem vette el a kedvem attól, hogy ismét
teherbe essek. A következő évben, 1958. augusztus 29-én életet adtam egy újabb
kisfiúnak.
Nagyon jól emlékszem
arra a napra, mert akkor folyt el a magzatvizem, amikor éppen a szomszédommal, Mildred White-tal az újonnan épülő Garnett
általános iskola felé hajtottunk.
„Jézusom, Mildred, nem
ülhetek így a kocsidban!” – kiáltottam fel.
„Ne aggódj, kislány!” – nyugtatott meg Mildred, és visszafordult a kocsival.
Kérésemre hazavitt, ahonnan egyből felhívtam
édesanyámat, s a mostohaapámmal együtt bevittek a Mercy
Kórházba. Miután beértünk, nemsokára megkezdődtek a fájások. Még aznap este
megszületett a fiam.
„Én szeretném elnevezni” – mondta édesanyám, de
nagyon nem tetszett az első javaslata: Ronald.
„Mit szólnál a Roy-hoz?” -
kérdezte.
„Jó Ég, mama, neee!” –
ellenkeztem.
Egy kis ideig elgondolkozott, majd mondta: „Megvan,
Michael!”
„Igen, ez az!” – helyeseltem.
Addigra már hozzászoktam, hogy az újszülöttjeim feje
érdekes formájú, így Michaelétől már nem rémültem meg. A mai napig emlékszem
arra, hogy amikor először tartottam a karjaimban, mennyire megfogtak a nagy
barna szemei, és a hosszú ujjacskái, melyek apósoméra emlékeztettek.
„Fogadjunk, hogy engem nem terveztetek” –
viccelődött velem régen Michael. Ez nem volt igaz, de miután Michaelt
megszültem, úgy gondoltam, most már tartok egy kis szünetet – nyolc év alatt
nyolcszor szültem, úgy éreztem, most már megérdemlem a szünetet – és
részmunkaidőben eladóként kezdtem dolgozni a Sears-ben.
A következő gyermekünk, Randy
csak három évvel később, 1961. október 31-én jött a világra. Ezután majdnem 5
év telt el, mikor megszületett Janet, 1966. augusztus 16-án.
Joe-val részben azért döntöttünk amellett, hogy még
két gyermeket (Randyt és Janetet) vállaljunk, mert a
gyerekeink nagyon szerettek a kisbabák körül sürögni-forogni, és egyébként is
mindig nagy örömet okozott nekünk egy új kis családtag jövetele.
„Már annyi gyerekünk van, miért szeretnétek még?” –
kérdeztem a nagyobbakat. Úgy gondoltam, hogy a legtöbb gyerek nem szereti, ha
versengenie kell a szülei figyelméért.
„Imádjuk a kisbabákat” – válaszolták.
Ezt be is bizonyították, mikor Janet megszületett.
„Kishúgom született, kishúgom született!” – kiabálta
Michael, miközben házról házra rohant a Jackson Streeten.
Sorsszerű volt, hogy Michael és Janet a legjobb
barátok lettek, és a mai napig nagyon közel állnak egymáshoz. De a Janet
születését követő első hónapokban az összes gyerek körülötte tüsténkedett. Rebbie olyan gyakran vitte magával, hogy az osztálytársai
már azt hitték, hogy az ő gyereke.
Szülőként az egyik legnagyobb örömem abban leltem,
ahogy figyelemmel kísérhettem a gyerekeim egyéni jellemvonásainak kifejlődését.
A felelősségteljes lányom, Rebbie
volt az elsőszámú segítségem a ház körüli teendőkben. „Egy anya
megtestesülése”, ahogy öccse Jackie fogalmazott.
Hat évesen már pelenkázta és etette a kicsiket, 12
évesen pedig már vasalt, mosott, főzött és takarított.
„Úgy éreztem ezt kell tennem, hiszen én voltam a
legidősebb” – mondta Rebbie.
Jackie örökké a többieket ugratta.
Rebbie: „Imádta cukkolni az öccseit. Amikor anyu dolgozott
és én őriztem a házat, végeztem a házimunkát, állandóan a kicsik fejét
ütögette. Azután bezárkózott a fürdőszobába, mielőtt nyakon csíphettem volna. A
süteménysütés kész cirkusz volt, ha ő is otthon volt. Akár egy másodpercre is
elég volt elfordulnom, és Jackie már el is kezdte
enni a nyers tésztát.”
Az a vicces, hogy ha viszont elmentünk otthonról, Jackie volt az, aki mindig bebújt a szoknyám alá.
Emlékszem, egyszer amikor egy partira indult, és
megmondtam neki, hogy öltönyben kell mennie, hogy lopódzott ki a ház mögött,
nehogy meglássák őt a barátai a szomszédból.
Jermaine volt a „mama pici fia”. Már öt éves korában is
mindig a nyomomban volt, ami érthető is, mivel négy éves korában súlyos
vesebetegséget kapott, és ezért 3 hetet kórházban kellett töltenie.
Aznap, mikor bevittük a kórházba és Joe-val
hazaindultunk, egyre csak sikítozott. Majd hirtelen elhallgatott, és mire a
lifthez értünk a legnagyobb meglepetésünkre már ott is termett. Kiszabadult a
kiságyából, végigfutott a folyosón, és valahogy elénk került. Megszakadt a
szívem, amiért egyedül kellett őt hagynom.
Jermaine szeretett árulkodni is.
Jackie: „ Ha csináltunk valami
csínytevést, és nem akartuk, hogy apu megtudja, adtunk Jermaine-nek
egy sütit és megígértettük vele, hogy nem mondja el senkinek sem. Mondta, hogy
„megígérem”, de ahogy apa hazajött, Jermaine már ment
is, „Apa…..!”..és mindent kitálalt. Néha ő maga talált
ki történeteket.”
Rebbie: „Ha történetesen Jermaine
volt a hibás, megpróbálta rákenni valakire. Ebből is tudtuk, hogy ő a tettes. A
másik dolog, amit megfigyeltem, hogy annak ellenére, hogy kiskorában dadogott,
ha az elfenekelést próbálta elkerülni magyarázkodással, soha nem dadogott.”
Tito volt az ezermester.
Ha kapott egy játékot, egyből szétszedte, hogy utána
összerakhassa. Tíz éves korában már a vasalót, kenyérpirítót és a rádiót is meg
tudta szerelni. Nagyon sok javítási költséget spóroltunk meg általa.
Jermaine volt a legjobb barátja, és egyik kedvelt
időtöltésük az volt, mikor a helyi lomtelepről elcsent bicikli alkatrészekből
szerelték össze a saját kerékpárjukat.
Jermaine:” A mi bicajaink úgy néztek ki, mint a
Tito teljesen odavolt még a centrifugagépünkért. Ha
látta, hogy mosok, mindig felajánlotta, hogy hadd pakolhassa ő át a ruhákat a
centrifugába.
LaToya volt a legcsendesebb gyermekem, amolyan nagymama
kedvence. És valóban, teljesen az édesanyám szívéhez nőtt, mert a nyári
szünidőben nagyon sok időt töltött nála. Amikor fésülgettem, csinosítottam már
kiskorában is úgy ült a kanapén, mint egy kész hölgy.
Ha valaki tüsszentett az asztalnál, ő rögtön
eltakarta a tányérját. Fiatalabb koromban én is így tettem.
LaToya-val ellentétben Janet nagyon fiús volt. Kétévesen már
„Mókusnak” becéztük, mert ahova csak tehette, felmászott: bútorokra, s a fiúk emeleteságyára.
Mint sok más kisgyerek, ő is szeretett éjszaka
odabújni az ágyba hozzám és Joe-hoz, aki ezt viszont nem szerette. De Janet
okos kislány volt és megvárta míg az apja elalszik,
majd halkan belopódzott a szobába, és felmászott az ágyra az én oldalamról.
JANET: „Amíg a nővéreim a sminkeléssel, s a
frizurájukkal voltak elfoglalva, én fára másztam, baseballoztam és úszni jártam
a fiúkkal.”
Janetre nagyon nehezen tudtam csak kislányruhát
adni, mikor óvodába ment, mindig farmert szeretett volna fölvenni. A mai napig
nagyon fiúsan öltözködik.
Ha átjön hozzánk, általában katonai bakancsot,
foltozott farmert, bő pólót és baseball sapkát hord.
„Janet” – mondogatom neki néha: „
Rúzsozd picit ki a szád, vagy hordjál fülbevalót, mert azt fogják hinni
az emberek rád, hogy fiú vagy!”
Randy folyton folyvást vitatkozott, ezért Rebbie el is nevezte őt „Kis Professzornak”. Ha az egyik
barátja azt mondta a labdára, hogy piros, Randy –
csak azért, hogy ellenkezzen – biztosan azt mondta, hogy zöld.
Marlon volt talán a legelszántabb, legversengőbb az összes
gyerekem közül. Michaellel sokat játszották a szokásos gyerekjátékokat, pl.
sakkoztak, kártyáztak. Szinte mindig Michael nyert, de Marlon
kedvét ez nem vette el, és nem adta fel a játékot, amíg végül le nem győzte
Michaelt.
És végül ott van Michael, aki csodálatos gyerek
volt.
Egy napon, 1960-ban történt, amikor rádöbbentem,
hogy a fiam nem átlagos gyerek. Pont a mosógép előtt álltam és figyeltem a
benne levő ruhákat, amikor is megfordultam, s láttam, hogy a másfél éves fiam
cumisüveggel a kezében táncolt…
a
mosógép nyikorgásának ritmusára táncolt.
Azon kívül, hogy egy kis koraérett táncos volt,
egyben nagyon merész és csíntalan is volt a korához képest.
REBBIE: „Michael még kétéves sem volt, amikor a
cumisüvegével megcélozta aput, aki éppen a nappalin haladt át, elhajította az
üveget és fejen találta apánkat. Nem hiszem, hogy fájt neki, viszont
borzasztóan meglepődött azon, amit a kisfia tett.”
Három éves korára Michael csínytevései egyre
dacosabb jelleget öltöttek. Egy nap, mikor rossz volt és ezért Joe elfenekelte,
Michael fogta a cipőjét és hozzávágta. Joe ezt látva félreugrott, de ha nem
tette volna, Michael újra telitalálatot könyvelhetett volna el.
REBBIE: „Ha anyu megkérte, hogy végezzen el egy
apróbb házimunkát, ami nagyon nem tetszett neki, csak mormogott magában
valamit. Anyu a szemöldökét felvonva visszakérdezett: „Mit mondtál?!”, de Michael nem válaszolt. „Tessék idejönni!” parancsolt rá
ilyenkor anyánk.
Ezután kezdődött a
műsor. Michael elviharzott a hálószobába, anyánk utána. Michael bekúszott az
ágy alá, s erősen a rugókba kapaszkodott. Anyu megpróbálta kihúzni, de nem
tudta. Jöttek a fiúk, ők sem tudták. Egyszerűen meg kellett várnunk, míg
előbújik.
Fél óra, vagy akár több is eltelhetett, mire
kimászott az ágy alól. Gondosan leporolta magát, s visszabandukolt a nappaliba.
Anyu időnként addigra már el is felejtette a rosszalkodását, de volt, hogy a
fiúkat kérte meg arra, hogy fülön csípjék, s így végre meg tudja büntetni.”
JACKIE: „Michael apánk elől is pont ilyen kitűnően
meg tudott szökni. Egyik pillanatban még fogta apu, és éppen el akarta fenekelni,
a következő pillanatban már a szoba másik végében járt, s apu a levegőbe ütött.
Képtelenség volt megfogni őt, olyan volt, mint egy kis hernyó, állandóan izgett-mozgott. Egyszerűen túl gyors volt.”
Joe időnként nagyon dühös lett, hogy Michael túljárt
az eszén, de az is előfordult, hogy mindannyian csak nevettünk az egészen és
azt kérdeztük: „Mi ütött vajon ebbe a gyerekbe?”
Ugyanezt a kérdést tettem fel később is, látván
Michael más személyiségjegyeinek kibontakozását, ahogy egyre nagyobb lett. Rendkívül
adakozó típus volt, amelyben néha túlságosan messzire ment el.
Egy napon, mikor Michael másodikos volt, nem
találtam az egyik ékszeremet. Végül a gyerekeket kérdeztem meg: „Hova lett a karkötőm?”
Michael felnézett és higgadtan ezt válaszolta:
„Odaadtam a tanárnőmnek”.
Nem büntettem meg ezért, mert kedves gesztusnak
tartottam, hogy adni szeretne, de azért rendre utasítottam: „Ne csinálj ilyet
többet!” De Michaelt ez nem nagyon érdekelte, és egyre több ékszeremnek nyoma
veszett.
Édesanyám ékszerei és emléktárgyai között is
szeretett körbeszimatolni. Mindenki tudja, milyenek a nagymamák… gondosan
elrendezik a tárgyaikat, és nem szeretik, ha az unokák
ezek körül ólálkodnak. Óriási balhé volt, ha véletlenül elkapta Michaelt.
A bátyjai is többször
meséltek a „szimatolásáról”.
„Anyu, amikor xy-nál voltunk, Michael egyszerűen
tudni akarta, hogy mi van a fiókokban, és mikor kimentek a szobából elkezdte
őket nyitogatni.”
MARLON: „Ez azóta sem
változott. A Victory turné alatt a színfalak mögött
voltunk, és Michael egyszerűen bement valakinek az irodájába és elkezdett
körbenézni. „Michael, azonnal told vissza a fiókokat” – figyelmeztettük.
Arról is híres, hogy a testvérei dolgai között
kutakodjon. Egyszer Randy házában volt, s Randynek el kellett mennie otthonról. Ezt követően Michael
rögtön elkezdte nyitogatni a szekrényeket, fiókokat, s az egyikben egy darab
papírt talált a következő üzenettel: „Michael, ki innen azzal a kíváncsi
mindeneddel!” Michael ezt olvasva szakadt a nevetéstől.”
Azért nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy
Michaelnek örökké csak a csínytevéseken járt az esze. Természetesen már akkor
létezett egy nagyon megnyerő oldala is. Amikor Rebbie
leérettségizett a középiskolában, Michael a sarki boltban vett neki egy
körömlakkot. A szomszédban lakó kis barátait is sokszor megajándékozta.
Élete első célja valószínűleg az lehetett, hogy
saját édességboltja legyen, mert nagyon szeretett boltosat játszani. Amikor Joe
heti zsebpénzt kezdett adni a gyerekeknek, azt Michael az utolsó centig
édességre, rágógumira költötte. Annyit vett, amennyit csak elbírt hozni a
karjában, s a fiúk szobája előtt két téglára rárakott egy deszkát, arra terítőt
tett, s erre rakosgatta ki a cukorkákat. Testvéreinek és barátainak árulta
őket, ugyanazért az árért, amennyiért ő is vette.
Michael maga is élt-halt az édességekért és a
rágógumiért. Mielőtt megnyitotta a saját kis „bolt”ját, a pénzéből mindig
félretett annyit, hogy magának is tudjon rágógumit venni a ház mögötti „Little
League” focipálya
engedményes standján. Egyik este azonban
nem találta a félrerakott kis rágó-pénzét, és ezen annyira felizgatta magát,
hogy elkezdett sírni. „Mami, nem tudod, mi történhetett a pennymmel? –
kérdezte. Megtudtam erre a választ, mikor megláttam Marlont
nagy boldogan rágózni.
Michael és Marlon nagyon
jó pajtások voltak.
MARLON: „Mivel majdnem egymagasak
voltunk, mindenki azt hitte, hogy ikrek vagyunk. Sokat játszottunk együtt,
szerettünk görkorizni a kocsifelhajtón, kosarazni és
a „motorozni” a kis bicajokkal.”
JACKIE: „Előfordult, hogy az éjszaka kellős közepén
kezdtek el katonásat játszani, mely abból állt, hogy egy seprűnyelet kilógattak
az ablakon, s azzal „lövöldözték” az autókat.”
Michael nagyon szeretett az utcában versenyt futni a
testvéreivel, szomszédokkal, beszaladni nyáron a locsoló alá, labdázni. Ezek
mind tipikus gyerek dolgok voltak.
Éneklése és tánctudása azonban egyáltalán nem
tipikus gyerekdolog volt.
1963-ban hallottam őt először énekelni. Jackie, Tito és Jermaine a
szobájukban egy Motown dalt énekeltek csak úgy
szórakozásból. Egyszer csak hallottam egy negyedik hangocskát csatlakozni
hozzájuk. Michael volt az, négy évesen kristálytisztán énekelte a saját részét.
„Tudod, Michaelnek nagyon szép hangja van, annyira,
hogy lehetne ő a vezető énekes” – mondtam Joe-nak.
Két évvel később Michael a közönség előtt is
bebizonyította tehetségét, amikor is a „Climb Every Mountain” című dalt énekelte el kíséret nélkül egy
ünnepségen a Garnett általános iskolában. Joe
édesapjával ültem a nézőtéren és amint Michael nekikezdett a tiszta hangján az
éneklésnek, az erős, érzelmeit mindig magába fojtó Samuel Jackson is sírni
kezdett a meghatottságtól. Én is ugyanúgy sírtam vele. Michael büszkén kihúzta
magát, egy cseppet sem volt ideges. Természetesnek vette a szereplést már akkor
is.
Tánctudása is elkápráztató volt. Ekkora már
elsajátította James Brown tánclépéseit, és mint egy miniatűr James Brown adta
elő mindezt. A TV-ben nézte a Soul legendás
keresztapját, s a védjegyének számító forgást tökéletesen kivitelezve mutatta
be a nappalinkban.
1965-re, amikor a Jackson Five
Garyben különböző tehetségkutató versenyeken kezdett
fellépni, már Michael találta ki a koreográfiákat. A próbák alatt az egyik
testvére ezt mondta: „Ezalatt a rész alatt még hiányos a koreográfia”. Erre
Michael: „Jó, akkor csináljuk ezt!” és bemutatott egy
olyan stílusos és friss tánclépést, hogy a mögötte tornyosuló testvérei
egymásra néztek, és hitetlenkedve rázták a fejüket.
Emlékszem, hogy azt gondoltam magamban: „Michael, te
szinte még csak kisbaba vagy, és máris te adod az utasításokat!”
Michael volt az is, aki örökké álmodozott. „Egy napon hatalmas kastélyban fogok élni” –
jelentette be másodikos tanárnőjének.