4. rész: Út a Motown-hoz

A Jackson 5 gyökerei egy lerobbant televízióra vezethetők vissza. 1955-öt írtunk. A szóban forgó televízió a mi jó öreg fekete-fehér Muntz-unk volt. Mr Willis, a szerelőnk átjött és megpróbálta megjavítani, de nem járt sikerrel. - Azt hiszem, egy kis időre el kell vinnem a tévét - mondta.

Végül Mr Willis tovább tartotta magánál a tévénket, mint „egy kis időre”. De ezért már én vagyok a felelős.

- Ne hozza még vissza! - mondtam neki, mikor már megjavította. - Most nincs pénzem kifizetni. - Joe és én akkoriban szorult anyagi helyzetben voltunk.

Akkor már hat főből állt a családunk. Rebbie 5 éves volt, Jackie 4, Tito 2, Jermaine pedig még csecsemő. Az esti szórakozásukat általában a tévé jelentette, ezért most hirtelen valami mást kellett kitalálnom, amivel lefoglalhattam őket.

Elhatároztam, hogy énekelni fogok velük. Úgy gondoltam, el tudok énekelni néhány dalt, miközben vasalok, varrok vagy mosogatok.

Elkezdtem megtanítani nekik a dalokat, amiket apukámtól tanultam: „Gyapotmezők” (Cotton Fields), „Majd eljön a hegyeken keresztül” (She’ll be coming round the mountains), „A wabash-i ágyúgolyó” (Wabash Cannonball).

A gyerekek az első naptól kezdve imádták a közös énekléseinket. Még a pici Jermaine is a zenére mozgatta magát a kisszékében, ahogy együtt énekeltünk.

Jackie: Amikor először hallottam anyámat igazán felszabadultan énekelni egy country dalt, teljesen lenyűgözött. Nahát, Anya aztán tud énekelni! – gondoltam. Így kezdődött számunkra az egész: anyánk mögött vokáloztunk.

A nappaliban való énekléseink hagyománnyá váltak a Jackson családban. Az viszont akkoriban eszembe se jutott, hogy közös fellépésre készítsem a gyerekeinket. Még a 60-as évek elején sem, amikor a Motown hangzás elkezdett versengeni a gyerekek figyelméért az én kedvenc country dalaimmal.

Jackie: A Motown lemezkiadó cég olyan hangzással robbant be, amit mindenki: feketék és fehérek egyaránt szerettek. Olyan hangzás volt ez, amely összehozta az embereket.

Nos, az én idősebb gyerekeimet a Motown valóban összehozta a rádió előtt. Minden nap rátapasztották a fülüket a helyi rádióadó (WWCA) adására, és hallgatták a dalszövegíró-producer Berry Gordy által alapított, új detroiti lemezkiadó cég újdonságait.

REBBIE: Lestük a lemezlovas minden szavát, hogy mikor lép fel legközelebb Chicagóban a Miracles, a Temptations, vagy valamelyik másik Motown-os csapat. Majd meghaltunk, hogy elmehessünk egy ilyen koncertre, bár természetesen nem engedhettük meg magunknak. És mégis, minél lázasabban beszélt róla a lemezlovas, annál jobban fellelkesültünk mi is.

A gyerekek, amint meghallották, hogy kijött egy új lemez, gyorsan összekaparták az összes zsebpénzüket, vagy hozzám jöttek kérni egy kis aprópénzt, és rohantak le a Roosevelt középiskolával szembeni kis lemezboltba, megvenni a lemezt.

Természetesen, mikor hazaértek a kislemezzel, rögtön berakták a lemezjátszóba, és zoknival a lábukon táncoltak rá. Szívesen megengedtem nekik ezeket a „zoknis ugra-bugrákat”, főleg, ha pont előtte viaszoltam le a lamináltpadlót. A táncolásuk még napokig fényessé tette a parkettát!

REBBIE: Az új tánclépésekért is odavoltunk: a Zökkenés, a Krumplipüré, a Séta, a Pony, a Négy sarok.

A Motown-ról még nem is lehetett hallani, amikor Rebbie és Jackie már táncos sztárok voltak a környékünkön. Rebbie 5, Jackie 4 éves volt, és táncversenyeket nyertek a szomszédságban tartott bulikon.

Rebbie annyira szeretett táncolni, hogy egész nap le-föl táncolt a házban, miután befejezte a takarítási feladatait. - Anya, hogy bírod ki, hogy csak ülsz ott? - mondogatta nekem, mikor egy különösen jó Motown dal szólt a rádióban. - Nem érzed, hogy mozognod kell? - Ő ma is ugyanilyen. Amikor Michael egyik 1988-as Madison Square Garden-beli koncertjén az egyik asszisztens egy széket hozott neki, azt mondta: - Nem kell, úgyis táncolni fogok! - És úgy is lett, a színpad mögött az egész koncertet végigtáncolta.

Igazából Marlonon kívül, úgy tűnik, az összes gyerekem a táncra született. Marlonnak nagyon sokat kellett gyakorolni a tánclépéseket, aminek viszont meg is lett az eredménye, mert mára kiváló táncossá vált.

Az idősebb fiaim azonban nem elégedtek meg a Motown számok hallgatásával. Énekelni is akarták őket. És ezt meg is tették, egymás között a szobájukban.

JACKIE: Az elején Tito, Jermaine és én csak bolondoztunk, próbáltuk megtanulni a dalokat a rádióból. Hirtelen azonban egész jók lettünk – annyira jók, hogy időnként az emberek, akik a házunk előtt mentek el, megálltak és hallgattak minket, néha még le is ültek a gyepre. Akkoriban már volt szúnyoghálónk, nyitva volt az ablak és jól hallhattak minket, mert elég hangosak voltunk. Amikor láttuk, mennyire lenyűgöztük őket, már tudtuk, hogy jó úton járunk.

Engem is lenyűgöztek. És Rebbie-t is.

- Anya, nézd a karomat! Libabőrös leszek, ahogy hallgatom őket! – kiáltotta egy nap. Máskor pedig az ajtajuknál találtam őt sírva, annyira szépnek találta, ahogy együtt énekeltek.

Mint említettem, a közbiztonság rosszabbodása Garyben ironikus módon nagyban hozzájárult a fiúk énektudásának fejlődéséhez. Sokszor megtörtént, hogy Joe és én nem engedtük ki a fiúkat, és nem azért, mert bármi rosszat tettek volna, hanem mert láttuk, hogy kétes alakok bóklásznak a házunk mögötti parkban. Jackie, Jermaine és Tito ilyen alkalmakkor kiválóan felhasználták az időt a szobájukban az éppen aktuális Motown slágerek előadásának csiszolására.

Időnként este, amikor biztonságos volt a környék, kimentek az utcasarokra énekelni, a lámpaoszlop alá.

Jackie: Imádtunk kint énekelni, nagyon jó hangzást tudtunk elérni a visszhang miatt.

És egyre jobbak lettek.

- Anya, mi is benne leszünk a tévében, mint a Temptations! - jelentették be nekem egy nap.

Amikor a 4 éves kis Michael is elkezdte hozzáadni hangját az énekegyütteshez, akkor már én is kezdtem azt gondolkodni, hogy talán tényleg lesz ebből valami…

Annyira lelkesedtem az éneklésükért, hogy megkértem Joe-t is, hallgassa meg őket. Mivel Joe akkoriban két műszakot vállalt naponta, – a délutáni műszakot az Inland Steel-nél, és a nappali műszakot az American Foundries-nál – még nem is hallotta őket énekelni.

Joe-t azonban nem nagyon érdekelte az egész. - Kate, nincs nekem most erre időm! – mondta.

Azért Joe mégis belekóstolhatott a fiúk zenei tehetségébe, amikor az akkoriban 8 éves Tito először játszott gitáron. Van erről egy kis történet, Tito miként mutatta be tudását az apjának.

Joe-nál volt egy szabály: senki nem érhetett a gitárjához, amit a folyosón lévő szekrényben, egy gitártokban tartott. Ennek ellenére Tito, mikor Joe dolgozott, mégis kivette a gitárját a szekrényből, és azon tanulgatott játszani.

- Tudod, mit mondott apád! - szidtam meg őt, ha rajtakaptam a gitározáson. Viszont sosem kényszerítettem arra, hogy tegye vissza a gitárt, mert magamban helyeseltem a kezdeményezését. Dicsértem is Joe-nak, hogy milyen jól játszik Tito, s nem sokkal ezután kapott is tőle egy gitárt.

Tito és Joe testvére, Luther együtt gitároztak, mikor Luther átjött hozzánk. A fiam egyre gyorsabban fejlődött.

Aztán egy nap Tito elszakította a gitárja húrját. Mivel nem volt pénze, hogy újat vegyen, úgy döntött, előveszi Joe gitárját. Láttam, hogy előveszi, de nem szóltam neki semmit.

Tito pillanatok alatt Joe gitárjának a húrját is elszakította. Visszarakta a tokjába, a szekrénybe, és feszülten várta tettének következményeit.

Amikor Joe meglátta az elszakadt húrt, egyből szembesítette a fiúkat az esettel.

- Ki tette ezt? - kérdezte, és felmutatta az immáron csupán 5-húros gitárt.

- Tito - válaszolták egyből a fiúk.

Ebben a pillanatban én is megszólaltam. - Én engedtem meg Titonak, hogy elővegye a gitárt – hazudtam.

Joe rámszegezte a tekintetét.

- Miért engedted meg neki, mikor megmondtam a gyerekeknek, hogy nem nyúlhatnak a gitáromhoz? – kérdezte tombolva.

- Arra buzdítod, hogy ne fogadjon szót nekem!

Majd Joe Titohoz fordult: - Tito, ülj le! – parancsolta.

- Szeretném látni, hogy tudsz-e a gitáron játszani.

Tito lezseren belekezdett néhány kedvenc dallamába. Joe nem tudta titkolni a megdöbbenését.

- Fiam, te aztán tényleg tudsz játszani! – mondta.

Nem sokkal ezután, Joe egy nap a háta mögé dugott meglepetéssel tért haza a munkából: egy ragyogó piros elektromos gitárral, amit Titonak vett ajándékba.

- Komolyan mondom Joe, a fiúk tényleg tehetségesek! - mondtam neki ismét. - Szeretném, ha meghallgatnád őket!

Végül Joe őket is meghallgatta.

- Tudnak énekelni. – állapította meg. De – tette hozzá - nekem még mindig nincs időm velük gyakorolni!

Nem sokkal később, teljesen váratlanul felhívott egy Evelyn Leahy nevezetű hölgy, aki megerősítette abban való hitemet, hogy a fiúknak kezdeni kell valamit zenei tehetségükkel.

Hallotta, hogy tudnak énekelni, és megkérdezte tőlem, vajon érdekelné-e őket egy fellépés egy gyerek divatbemutatón, amit Chicago külvárosában, egy Glen Park-i áruházban szervezett. Megígértem neki, hogy megkérdezem a fiúkat. Körülbelül egy másodpercig gondolkoztak a dolgon, mielőtt igent mondtak. Egészen eddig mások előtt csak akkor énekeltek, ha Joe unokatestvéreinél voltunk vendégségben.

Ezután történt egy sorsszerű beszélgetésem Evelyn Leahyvel.

- Hogy hívják bandát? – kérdezte. - Fel szeretném tüntetni a nevüket a szórólapokon.

- Oh, még nem találtunk ki nekik nevet – válaszoltam. - De arra gondoltam, hogy lehetne a nevük Jackson Brothers Five. - Mivel Marlon is benne szeretett volna lenni a csapatban.

Evelyn elgondolkodott egy pillanatra. - Mit szólna inkább a Jackson Five-hoz? – javasolta.

- Igen, ez sokkal jobban hangzik – válaszoltam.

Leahy arra kérte a fiúkat, hogy három szabadon választott dallal készüljenek fel. Amíg a fiúk egyedül gyakoroltak, én kineveztem magamat házi divattervezőjüknek. Úgy döntöttem, hogy fekete nadrágban és piros ingben lesznek, aminek a zsebére kékkel rá lesz hímezve egy „J5” felirat és egy nyolcados hangjegy. Cecille Roach, egy jamaikai hölgy készítette a hímzést, aki a házsor végén lakott.

A divatbemutató napján bepakoltunk Joe és testvére, Luther kocsijaiba és a Glen Park felé vettük az irányt.

Nem tudtuk biztosan, hogy mire számíthatunk majd az áruházban. Mint kiderült, a helyszín nem volt annyira hatásos, mint amilyet szerettem volna a fiúk első fellépéséhez. Az áruház közepén állították fel a színpadot, és nem voltak székek körülötte. A vásárlókból álló közönségnek állva kellett végighallgatnia az előadást.

A műsorban számos más gyerekelőadás is szerepelt. Miután egy fiúkból és lányokból álló formáció tánca befejeződött, következett a Jackson Five.

Az előadott dalok között szerepelt egy aktuális sláger, a „Doin´ the Jerk” a Larkstól. Jermaine volt a fő énekes, a többiek pedig háttérvokált énekeltek. A hangszerelést illetően, Jermaine Joe gitárján játszotta a basszust, Tito pedig a saját elektromos gitárján pötyögött. Jackie tamburinon játszott, Michael bongón. Marlon táncolt.

Jackie: - Nagyon zavarban voltam. Nem voltam felkészülve arra, hogy egy áruházban játsszak a barátaim előtt, akik között volt néhány kis barátnőm is. Hirtelen azon találtuk magunkat, hogy az első számunkat játsszuk és a vásárlók meg tekintetüket ránk szegezve állnak körülöttünk. Az egész egy kicsit bizarr volt.

Joe-val ott álltunk a közönségben, és éreztem, hogy Joe ideges. Mintha súgna nekik, hang nélkül tátogta az összes dal szövegét.

Én viszont nem voltam ideges. Csupán büszke. És egy kicsit izgatott is, arra gondolva, hogy talán, talán ez valami nagyobb dolog kezdete a fiúk számára.

Zavarban voltak, vagy sem, a fiúk nagyon jól teljesítettek. A közönség hatalmas, hangos tapssal jutalmazta őket az előadásuk végén.

- Hamarosan jobb helyeken is fel fogtok lépni! – mondtam akaratlanul is hazafelé a kocsiban.

Nem sokkal később, Joe sógornője Bobbie Rose Jackson olyan javaslatot tett, amely megpecsételte a Jackson Five zenei karrierjét.

- Miért nem indítjátok a fiúkat a Roosevelt Középiskola tehetségkutató versenyén? – kérdezte. Ő ebben a középiskolában végzett, és tudta, hogy az éves tehetségkutatón elsősorban az iskola tanulói indulnak, de fiatalabb nevezőket is szívesen látnak. Különösen hangzik, de ekkor hallottam először erről a versenyről, bár Joe-val már 15 éve a környéken laktunk. Hamarosan megtudtam, hogy a verseny egy az egész városra kiterjedő program része, melynek célja, hogy felfedezzék a sikeresnek ígérkező fiatal tehetségeket. A Roosevelt Középiskola és más Garyben található középiskolák nyertesei az Éves Tehetségkutató Versenyen mérték össze tudásukat a Gilroy Stadionban. Ez a verseny szolgáltatta Garyben az év elsőszámú fiatal zenei eseményét.

Mindenképpen azt szerettem volna, hogy a Jackson Five induljon a versenyen. Joe is így volt ezzel, és a fiúk is.

Két hónappal később Bobbie Rose felhívott és tájékoztatott, hogy hamarosan elkezdődnek a meghallgatások a tehetségkutató versenyre. A fiúk nekikezdtek a munkának.

Az egészet nagyon komolyan vették.

- Kit találhatnánk, aki tud dobolni? – kérdezték. Úgy gondolták, a bongók és a tamburin most már kevés lenne ütőhangszernek. Milford Height, az egyik szomszéd fiú éppen akkor kapott egy dobfelszerelést, így meghívták őt a csapatba.

Bár Joe már kijelentette, hogy szeretne a fiúkkal dolgozni, még mindig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy eleget foglalkozhasson velük. Így én adtam néhány tippet a fiúknak, miközben egyedül gyakoroltak.

Két számot kellett előadniuk, az egyiknek a „My Girl”-t választották, mely a Temptations akkori nagy slágere volt, a másiknak pedig egy melódiát, amit saját maguk írtak, hogy egymást bemutathassák. Ez utóbbi dal elsősorban arra volt hivatott, hogy bemutassa a 6 éves Michael tánctehetségét.

Mialatt a fiúk a fellépésre gyakoroltak, én szakítottam időt arra, hogy új fellépőruhát varrjak nekik.

Úgy döntöttem, hogy fehér ingbe és fekete nadrágba öltöztetem őket, piros csokornyakkendővel és piros övsállal. Az ingeket megvettem, az övsálakat én magam készítettem.

A Jackson Five a Roosevelt Középiskolai meghallgatáson messzemenően megfelelt. Valószínűleg a versenyen is nagy hatással voltak mindenkire.

Jermaine: - Végezetül elérkezett a tehetségkutató verseny napja. Nemsokára indulnunk kellett a színpadra, ezért úgy döntöttünk, hogy még egyszer átnézzük a hangszereket, fel vannak-e rendesen hangolva. Legnagyobb megdöbbenésünkre a gitárt és a basszusgitárt valaki megbütykölhette, mert nagyon hamisak voltak. - Valaki nagyon nem szeretné, hogy mi nyerjünk! – mondtam. Gyorsan újrahangoltuk a hangszereket és az oldalszárnyban vártuk, hogy szólítsanak.

A fiúk a „My Girl”-lel kezdtek, Jermaine vezetésével. A taps hosszú és hangos volt. Ezután a fiúk bemutatták a saját szerzeményüket is.

Jackie: - Amikor a közönség jól belelkesült, Michael letette a bongóit, kiment a színpad közepére és elkezdett úgy táncolni, mint James Brown. Óriási siker volt.

Aznap este hihetetlen lelkesedéssel tértünk haza az első díjjal. Arra nem volt pénzünk, hogy elmenjünk megünnepelni a győzelmet, de otthon fagyiztunk egy jót.

A Jackson Five győzelmében a legkülönlegesebb az volt számunkra, hogy számos tehetséges előadónál bizonyultak jobbnak azon az estén. Deniece Williams, az egyik fellépő, évekkel később a slágerlista csúcsán kötött ki a „Let’s Hear it For the Boys” című számával.

Rebbie: - Azt hiszem, a tehetségkutató versenyek jelentős szerepet játszottak abban, hogy a környékünk és tulajdonképpen egész Gary, a fiatal tehetségek „melegágyává” vált. A tanárok mindig bíztatták a tanulókat, hogy induljanak el ezeken a versenyeken. Ha az egyik gyerekcsapat bejutott, egyből a többiek is indultak, mert senki sem akart kimaradni – élt bennük a jó öreg versenyszellem. Így hát a fellépés szinte már kötelezővé vált Garyben.

Emellett a gyerekeket rengeteg zenei hatás is érte: a Motown hangzás minden bizonnyal virágkorát élte. Ahogy néztem a versenyt, megállapítottam, hogy majdnem az összes fellépő előadásából kiérződött a Motown „hangzásvilág”. Úgy tűnt, mindenki arra törekedett, hogy a következő Temptations váljon belőle.

Jackie: - Mindenki rájött arra, hogy a zene volt az egyetlen módja annak, hogy kitörhessen Garyből.

Visszagondolva, örülök, hogy a fiúknak már a kert végében is erős versenytársaik akadtak. Ez arra késztette őket, hogy már az elejétől keményebben dolgozzanak, hogy felfigyeljenek rájuk.

Néhány hónappal a Roosevelt iskolában aratott győzelmük után a fiúk megnyerték az éves tehetségkutató versenyt is. Ismét Michael aratta a legnagyobb sikert.

Dicsőségének pillanata akkor érkezett el, amikor a fiúk Robert Parker „Barefootin” (Mezítlábas) című számát adták elő, amelyben Michael volt a fő énekes. Az instrumentális rész alatt egyszer csak lerúgta magáról a cipőjét, és fantasztikus mezítlábas táncot adott elő a színpadon.

Jackie: - Hogy valaki ilyen spontán ötlettel álljon elő ott a színpadon, … méghozzá ilyen fiatalon! Egyszerűen nem tudtam elhinni.

Rebbie: - Azon kívül, hogy nyilvánvalóan tehetséges volt, még az döbbentett meg Michaelben akkoriban, hogy egyáltalán nem volt gátlásos. Egy ilyen helyzetben a legtöbb hétéves gyerek zavarba jönne. Michael viszont úgy állt hozzá: - Kimegyek és megcsinálom!

A The Jackson Five győzelme meghozta nekik első sajtószereplésüket is: a Gary Post Tribune-ban megjelent róluk egy írás fényképpel együtt. Kivágtam a cikket és beragasztottam a vadonatúj albumomba. Azelőtt mindig arról álmodoztam, hogy egyszer én, majd később, hogy Joe és a Falcons sikeresek lesznek, de ezután már a Jackson Five hírnevéről és sikeréről álmodoztam legfőképp. Reméltem, hogy egy napon az albumom tömve lesz a fiúkról szóló cikkekkel.

Joe, a saját és a fiúk jövőjéről alkotott elképzelései akkor váltak világossá számunkra, amikor egy felvételt készített a fiúk fellépéséről, hogy azt elküldhesse testvérének, Lawrence-nek, aki a légierőnél állomásozott. Joe a következő jóslatot rögzítette: - Ezek a fiúk fognak kihozni engem az acélgyárból!.

A Jackson Five-nak mégis hosszú, feszült éveken keresztül kellett várnia a megfelelő lemezszerződést, a szakmai elismerést. Aggódtam, hogy a fiúkat nem fogják időben felfedezni.

A fiúk újdonságnak számítanak most, gondoltam 1966-ban, amikor Jackie még csak 15, Tito 13, Jermaine 12, Marlon 10 és Michael 8 évesek voltak. Ha idősebbek lesznek, az emberek már természetesnek fogják venni tőlük a színpadon, amit már most gyerekként tudnak.

Joe is hallotta, hogy ketyeg a karrierjük órája. Ezzel együtt nagyon óvatosak is akartunk lenni, nehogy elsiessünk egy menedzserszerződést, amit később megbánunk. Végezetül Joe úgy döntött, hogy kézbe veszi a Jackson Five karrierjét. Mivel belekóstolt már a szórakoztatóiparba, úgy érezte, hogy ugyanolyan jól - ha nem jobban - tudná csinálni a dolgokat, mint egy külsős menedzser.

Valóban gyors és határozott döntéseket hozott. Legelső döntései között szerepelt egy egész sor beruházás a gyerekek felszerelésére vonatkozóan: több gitár, erősítő és mikrofon.

- Joe, ha még több kölcsönt veszünk fel, akkor inkább a ház bővítésére költsük a pénzt! – panaszkodtam.

A Sears-ben való keresetem nagy részét arra tettem félre, hogy majd egyszer átalakítsuk belőle a házat.

De Joe rendíthetetlen volt: - Áldozatot kell most hoznunk. Hadd vegyem meg a felszerelést, és egy nap majd új házat fogsz tudni venni és sok minden mást is. - Végül megadtam magam.

Hevesen elleneztem egy másik ötletét is: a Jackson Five-ot Jackson Four-ra akarta változtatni. Joe nem akarta, hogy Marlon is benne legyen a csapatban.

Rebbie: - Marlonnak egyszerűen nem volt annyira összehangolt a mozgása, mint a többi fiúnak. Akármilyen keményen is dolgozott – sokszor háromszor, négyszer, ötször keményebben, mint a többiek – egyszerűen nem igazán ment neki. Állandóan sírva gyakorolta a tánclépéseket.

Akkoriban énekesi tehetségüket tekintve is Marlon volt a leggyengébb közöttük. Énekesi tehetségének hiánya még jobban zavarta Joe-t, mint gyenge tánctudása.

- Ha bent hagyom a csapatban, csak felborítja az összhangot. – mondta nekem Joe négyszemközt.

- Joe, ezt nem teheted meg” – válaszoltam. - Még akkor is, ha Marlon csak áll a színpadon, és tátog a dalok alatt, benne kell, hogy legyen a csapatban. - Zenei sikert szerettem volna a fiaimnak, de nem azon az áron, hogy egyikük közben egész életében féljen a színpadtól.

Ebben az esetben az én véleményem győzött. Az azonban tény, hogy Marlon nem énekelt egy szót sem a színpadon egészen addig, amíg a fiúk el nem kezdték a felvételeket a Motown-nál.

Joe hivatalos gyakorlási órarendet készített a fiúknak. Hétfőn, szerdán és pénteken gyakoroltak. Ha fellépésük közeledett, Joe annak megfelelően igazította a beosztást.

A gyakorlási napokon, a fiúk 16:30-ra felállították a hangszereket a nappaliban, amikorra Joe hazaérkezett a munkából. Én addigra elkészítettem a vacsorát, közösen megvacsoráztunk és ezután Joe és a fiúk két órán át gyakoroltak. Ha Joe-nak késő estig bent kellett maradnia dolgozni, én vezettem le a gyakorlásokat.

A dolgok nem mentek mindig simán.

Rebbie: - Alkalmanként Joe szerette volna, hogy Michael olyat énekeljen, vagy csináljon, amihez éppen nem volt kedve, és ilyenkor Michael egyszerűen nem működött vele együtt. Michaelnek volt egyfajta tartása, és akkorra már tudta, hogy milyen fontos a csapat számára, mint vezető énekes.

Eleinte Joe nagyon dühös lett Michaelre, még el is fenekelte. De a verés mindig visszaütött. Michael ilyenkor túlságosan zaklatott lett ahhoz, hogy folytassák a gyakorlást, így le kellett az egészet fújni. Így Joe másképpen próbálta megközelíteni a dolgokat.

Rebbie: - Joe és az idősebb fiúk megpróbálták magasztalni Michaelt, hatni egy kicsit az egójára. Néha ez működött is!

Egyrészről Michael arról álmodozott, hogy egy napon kastélyban fog lakni. A másik oldala a dolognak viszont az volt, hogy neki és a fiúknak áldozatokat kellett hozniuk és fegyelmezetten dolgozniuk ahhoz, hogy álmaikat megvalósíthassák. Még mindig nagyon fiatalok voltak.

Jackie: - Apa azt mondta: „Dolgozzatok keményen! Sikerülni fog, dolgozzatok csak!” Néha azonban, mialatt gyakoroltunk, láttam, ahogy a többi gyerek a házunk előtt elhalad a parkba sietve baseball ütőjükkel és kesztyűjükkel. Semmi mást nem szerettem volna jobban, minthogy kint lehessek velük.

Viszont a fiúk azt is észrevették, hogy minél több órát töltöttek el zenéléssel, annál eredményesebbek lettek. Verhetetlenek lettek a Garyben és környékén rendezett tehetségkutató versenyeken. Egyetlen verseny volt, ahol nem nyertek, a Horace Mann Középiskolában. Itt gyerekekből állt a zsűri, és gyanítom, hogy már elegük volt abból, hogy mindig a Jackson Five nyer. Amint a Jackson Five benevezett egy versenyre, a többi indulótól már lehetett is hallani a morgolódásokat: - Áh, a Jackson Five is indul, biztos ki fogunk esni.

Mivel Garyben már mindent megnyertek, Joe egy nagyobb, tehetségekben bővelkedő várost vett célba: Chicagót. Chicagóban tartották akkoriban az egyik legszínvonalasabb tehetségkutató versenyt a közép-nyugati országrészben: a vasárnap esti amatőr versenyt a Regal Színházban.

A Regal híres színház volt. Az összes Motown sztár és az R&B kiemelkedő tehetségei felléptek ott. A Regal színházban rendezett tehetségkutató versenyek azért voltak olyan különlegesek, mert azokat, akik háromszor nyertek, visszahívták, de nem csak azért, hogy a többi győztessel együtt fellépjenek, hanem lehetőséget kaptak arra is, hogy egy műsorban lépjenek fel egy már befutott sztárral.

Első este otthon maradtam a többi gyerekkel, amikor a Jackson Five a Regal Színházban először színpadra lépett. Végül késő este csörgött a telefon: - Szia, Anya, Jermaine vagyok – volt hallható a vonal másik oldaláról. – Győztünk, és gondoltuk, talán tudni szeretnéd! - A következő két vasárnap ugyanez ismétlődött meg. Feszült várakozásom után valamelyik fiam felhívott és könnyed hangon bejelentette győzelmüket.

A Jackson Five végül teljes egészében megnyerte a Regal Színházban szervezett tehetségkutató bajnokságot is.

A Regal a végén a fiúkat egy műsorba rakta be az 1967-es év egyik legsikeresebb R&B bandájával: a Gladys Knight and the Pips-szel. Éppen akkoriban jelent meg az „I Heard It Through the Grapevine” című slágerük.

A fiúk, Joe, és Joe asszisztense, Jack Richardson kimerülten, de ünnepi hangulatban tértek haza.

- Öregem, a Pips! Ezek aztán tudnak táncolni! – kiáltotta Jack.

- Ez nem vicc, Kate, tényleg nagyon jók! – mondta Joe. - De a fiúk is voltak annyira jók!

A Regalban aratott győzelem után Joe körülnézett és megállapította, hogy van még egy tehetségkutató hegycsúcs, amelyet a fiúknak meg kell mászniuk: a harlemi Apollo Színházban megrendezésre kerülő amatőr tehetségkutató verseny. Jackkel együtt elvitték a fiúkat New York-ba a Volkswagen furgonunkkal, hogy ezt a hegycsúcsot is meghódítsák.

Mivel a Jackson Five hírneve megelőzte az együttes érkezését, az Apollo egyenesen a „Superdog” döntőbe nevezte be őket, a legtekintélyesebb amatőr eseményre. A fiúk ismét győztek.

- Amikor az Apollo Színházban is győzelmet arattunk, éreztük, hogy már semmi sem állhat az utunkba – írta Michael később.

És valóban, végre tényleg megmutatkoztak a karrierjük felívelésére utaló jelek. Az Apollo előtt az egyetlen profi szereplésük egy kis Gary-i bárban volt, a Mr Lucky’s-ban, ahol esténként összesen 8 dollárt kerestek, meg egy kalapnyi borravalót. Ezen kívül még néhány chicagói éjszakai szórakozóhelyen léptek fel. (A chicagói fellépéseket illetően, én nem is tudtam, hogy a fiúkkal egy estén sztriptíztáncosok is felléptek. Erről később olvastam csak Michael önéletrajzi könyvében. Nyilván Joe és a fiúk erről nem számoltak be nekem, mert sejthették, hogy mi lett volna a véleményem).

Az Apollo-beli győzelmük után viszont Joe megbízott egy New York-i szervezőt, aki ettől kezdve hétvégékre és az iskolai szünetekre fellépéseket szervezett a fiúknak.

Marlon: - A szervező egy csapatban szerepeltetett minket számos más fiatal tehetséggel, akik velünk hasonló úton haladtak… Az O`Jays, az Emotions, a Vibrations, a Delfonics. Általában egy már befutott előadóé volt a fő műsorszám. Nagyon sokat léptünk fel például Jerry Butlerrel. Néha viszont csak mi szerepeltünk, feltörekvő tehetségek.

Eljutottunk Philadelphiába, New York-ba, Kansas City-be, St. Luis-ba. Az összes utat a VW furgonunkkal tettük meg.

Tito: - Imádtam úton lenni, távol Garytől. Bármilyen újdonság nagyon izgalmas volt számunkra. Az nem zavart minket, hogy órákig kellett ücsörögnünk a felszereléseinken a furgon hátuljában, amíg Joe vagy Jack a következő helyszínre fuvaroztak minket. Nem tudtuk, milyen másképp utazni.

Az egyetlen alkalom, amikor a fiúkkal utaztam egy fellépésre, ami az államunkon kívül volt, mikor egy klubban léptek fel Milwaukee-ban. Két dolog nagyon megmaradt az emlékezetemben arról az estéről: az emberek megdöbbent tekintete, amint meglátták, hogy a Jackson Five tagjai milyen fiatalok, valamint a fiúk kifinomult, profi előadása.

Az átlépés a két-számos tehetségkutató versenyekből az 1 órás műsorokba azért volt jó, mert így jobban ki tudtak bontakozni a fiúk művészileg, több dolgot játszhattak, a balladáktól a gyorsabb, táncos számokig, elsajátíthatták az időzítés művészetét.

Tito: - Mindig ismertük a legújabb dalokat, amiket a rádiók játszottak. Ha meghallottunk egy új Motown, vagy Aretha Franklin dalt, egy pillanat alatt betanultuk őket. Állandóan változtattuk a fellépéseken előadott számokat és gyakran játszottunk olyan dalokat, amiket a közönség kért tőlünk.

Azonban minden Jackson Five koncertnek megvoltak a maga fő számai is, amelyek garantált közönségsikerek voltak. Ezek között volt a Jermaine által énekelt Stormy Monday, és a Tobacco Road Michael előadásában. Ezen kívül, ha egy James Brown dalt játszottak, Michael volt mindig a középpontban a táncos lábaival.

Michael továbbra is elkápráztatta a családot tánctehetségével, és legfőképp azzal a képességével, ahogy a szólója közben, a színpadon szenzációs új táncmozdulatokat talált ki. Nagyon sokszor megtörtént, hogy mikor hazaértek egy hétvégi koncertről, Joe első szava ez volt: - Na, találd ki, mit csinált most Michael!

Amennyire egyetértettem azzal, hogy a Jackson Five az utakat járva váljon ismertté, annyira nehéz volt nekem olyan gyakran távol lenni a gyerekektől és Joe-tól. Tipikus anyaként attól féltem, hogy a jeges úton autóbalesetet fognak szenvedni valahol.

Míg otthon továbbra is gondoskodtam a házi tűzhely melegéről, részt vállaltam a fiúk karrierjének építésében is, hisz Rebbie segítségével én varrtam a fellépő ruhájukat. A legnagyobb és legutolsó erőfeszítésem az volt, amikor egymáshoz illő ruhákat varrtam nekik.

Egy napon egy házaló jött hozzánk és fényes, fűzöld anyagot árult. - Nahát, ebből milyen jó ruhát lehetne varrni a fiúknak! – mondta Joe.

- Igen? – kérdeztem. - És ki varrja meg őket? - Én inkább csak övsálakat és mellényeket tudtam varrni.

- Te fogod megvarrni – közölte velem Joe. - Meg tudod tanulni!

Joe meg is vette az anyagot, én szereztem szabásmintát és nekiláttam a munkálatoknak.

Akadt néhány problémám. Van egy promóciós fotó a fiúkról, amin ezt a ruhát viselik, és látható rajta, hogy milyen nehezen tudtam befejezni Tito kabátjának hátsó részét. De ezt leszámítva szép munkát végeztem. Ami bosszantó volt, hogy a fiúk pillanatok alatt kinőtték a ruhákat, amiken egy egész hónapon át dolgoztam.

- Legközelebb, Joe, vidd a fiúkat egy szabóhoz! – mondtam neki.

1968 közepe táján a fiúk már 600 dollárt kerestek fellépésenként! Emlékszem, hogy azt gondoltam magamban: „Jézusom, a fiúk nagyon sokat keresnek!” Ebből a pénzből megvehettük első színes televíziónkat, kicseréltük a mosó-szárítógépünket, új kanapét, asztalt és lámpákat vettünk a nappaliba.

(A fiúk továbbra is játszottak Garyben és Chicagóban, de sokkal kevesebb pénzért. Még mindig van egy fedezet nélküli csekkem 375 dollárról, egy chicagói dj-től, aki a fiúk egyik chicagói fellépését szervezte.)

Ekkorra már megjelent a Jackson Five első lemeze, egy kis Gary-i kiadónál, a Steeltown-nál. Joe döntött úgy, hogy hasznos lenne a fiúknak, ha elmennének a stúdióba és a felvételek alatt számos szakmai élménnyel gazdagodhatnának.

A Steeltown adta a dalokat: az „A” oldalon volt a Big Boy, egy aranyos kis fiús-lányos dal. A dalokat szombatonként rögzítették a Steeltown egyik belvárosi stúdiójában.

Ezt követően hamarosan egyik délután az egész család a fülével a rádióra tapadva gyülekezett a nappaliban. Értesítettek minket, hogy a WWCA rádióadó be fogja mutatni a lemezt egy megadott időpontban, és így is történt. Nagyon örültünk, amikor meghallottuk!

A Big Boy-ból csak néhány példányt adtak el akkoriban, mára már viszont ritkaságnak számít a gyűjtők körében. Mégis leírhatatlan számomra az az öröm és büszkeség, amit akkor éreztem, amikor a Jackson Five-ot először hallottam meg a rádióban.

Tehát 1968-ra a fiúk már tapasztaltak voltak és készen álltak a sztárságra. Csak még nem „fedezték fel” őket. És közben egyre jobbak és jobbak lettek.

- Joe, lemezszerződést kell nekik szereznünk, mielőtt túl idősek lesznek! – mondtam izgatottan Joe-nak.

Joe folyamatosan próbálkozott. Számos emberrel tárgyalt különböző lemezcégektől, de a megbeszéléseiknek nem lett folytatása.

Ami a Motown-t illeti, amely a legjobb és legkézenfekvőbb lemezcégnek tűnt a fiúk számára, Joe 1966-ban küldött egy felvételt a fiúk számaival a lemezkiadó alapítójának, Berry Gordy-nak. Három hónap múlva azonban visszaérkezett a csomag és nem hallottunk utána semmi visszajelzést a cégtől.

A fiúknak valahogy át kellett törniük.

Végezetül erre augusztusban alkalmuk is adódott. A David Frost Show producere értesült a fiúk nagyszerű előadásairól és felhívta Joe-t, hogy lépjenek fel a műsorában. Ez volt a fiúk első televíziós szereplése.

A felhívás éppen akkor érkezett, amikor a fiúk egy fellépésre készültek a Regal Színházban a Motown énekesével, Bobby Taylorral, akivel Joe közben összebarátkozott. Joe úgy döntött, hogy a fiúk megcsinálják a koncertet, és rögtön utána elrepülnek New York-ba, hogy részt vegyenek a Frost show-ban.

Ha Joe a fiúkkal úton volt, mindig gyakran hívott telefonon, így tartva velem a kapcsolatot. Chicagóból azonban nem hívott, hogy elmesélje, hogy ment a fellépés a Regal Színházban.

Nagyon aggódtam, ezért felhívtam New York-ot, de ott sem voltak.

Végül hívott Joe, de nem New York-ból, hanem Detroitból!

- Mit történt? – kiáltottam a telefonba. - Halálra voltam rémülve!

- Lemondtam a Frost show-t – mesélte Joe izgatottan. - Bobby Taylor el akart vinni minket a Motown-hoz meghallgatásra, és úgy döntöttünk, elmegyünk. Mindannyian Bobbynál aludtunk a földön. A fiúkat már meg is hallgatták, a Motown még fel is vette őket kamerával! Szerződést még nem ajánlottak, de az arcukra kiülő mosolyból ítélve, Kate, azt mondhatom, hogy hamarosan az is meg fog történni!