Bashirok, Sneddonok és a többi varangy!
Remélem a gúnyos mosoly arcotokra fagy.
Látom a gyásznak, tündöklő Demoklész kardját,
Melynek átkos éle, mindenfelől rátok vág.
Hallom, mintha lenn a föld szíve dobogna,
Valahányat dobban, egyre sűrűbben, mind közelebb és jobban.
Megpróbálja kivetni magából, azt, ami nyomja.
Majd az égen elterül egy árnyék,
Én mintha ködfelhőben járnék…
A tüzes nap fénye kihalva,
Őt, magát borítja fellegek szürke hamva.
De én hiszek nagyságában és dicsőségében,
S midőn a remény oly tünékeny,
A kétségbeesés az én reménységem.
Bár a kétség nem képes harcolni, s a hazugságon győzni.
De az elszánást érleli, mi a dölyfös ármánnyal tud vívni.
A rosszat képes jóvátenni,
S a galád ellenséget átölelni.
Ezt tanultam én dalaiból, mit Tőle kaptam.
Kicsi mécsfény volt, majd korunk büszkesége, ki jött és eltűnt, mint az üstökös és fénye!
Akit élők nemzedéke egyszer, ha lát s azon túl, ha soha többé nem lát,
Akkor is tudja, mi lenne más, - mint szeretni – a dolga.
Bashirok, Sneddonok és Ti többiek,
Most megölelünk titeket.
Ne féljetek! Nem Mi vagyunk, kik hátba támadunk.
Mi csak elszántan, bizakodva tekintünk a jövőnkbe,
Mint hálás tanítványok, kiket rabul ejtett a szeretet ereje.
S kik a könnyeikkel növesztenek virágos kertet
Azért, hogy a kegyelet virágait legyen, hol letegyed!