Az én történetem:)

(részlet)

Írta: Andrea

1996-ben történt, hazafelé menet beugrottam a Váci utcába egy kicsit nézelődni, volt még időm a busz indulásáig. Amikor a Fontana előtt megálltam, hirtelen nyüzsgés támadt körülöttem. Mire hátranéztem Michael állt mögöttem 4 testőrrel. Ugyanazt a ruhát nézte, amit én, egy piros flitteres felsőt. Észrevette, hogy micsoda nagy riadalom alakul körülötte, így megfogta a karomat gyengéden, de határozottan és beszaladtunk az áruházba.

Amikor nyugodt helyen voltunk, a testőreit arrébb tessékelte és leültünk egy kávézóba, ahol rajtunk kívül senki nem volt. Először is bocsánatot kért, amiért ilyen erőszakos volt, mire én kijavítottam, hogy inkább határozott, majd megkérdezte mi a nevem, bemutatkoztam, Ő is. Persze, tudtam, ki Ő, hogyne tudtam volna, megkérdezte, szeretem-e a zenéjét, mire én mondtam, hogy persze! Régóta szeretem, ennek nagyon örült. Azt mondta, milyen furcsa hogy nem visongatok, sírok. Mire mondtam, hogy sírni sem volt időm, olyan hirtelen történt minden. De persze most mindjárt rosszul leszek. Mire Ő: ne tedd, még csak most kezdünk belemelegedni. Szóval az első ámulatból másfél óra beszélgetés lett, ami miatt jól lekéstem a buszomat. De mivel vacsorázni is meghívott a szállodai szobájába, így nem volt időm nagyon gondolkodni, csak egy telefont engedtem meg otthonra, hogy ma már ne várjanak.

A vacsora gyorsan telt, rengeteget beszélgettünk, sokat kérdezett, mit csinálok, hol lakom. Van-e barátom. :-)

Persze én is sokat kérdeztem, mondta, hogy egy hetet marad, szeretne egy pár dolgot megnézni, itt a Fővárosban, máshova is menne, de nincs ideje, közben persze a koncert, amire készülnie kell.

Egy kórházat is meg akar látogatni, azt ki nem hagyná.

Beszélgettünk, mennyire ismerem a gyermekkorát, mondtam, hogy olvastam a könyvét, ennek megint csak nagyon örült. Aztán, amikor a formális, ismerkedős kérdéseken túljutottunk, úgy beszélgettünk, mintha legalábbis jó régóta ismernénk egymást. :-)

Jó volt Őt látni úgy, mint magánember és nem volt rajta álarc, teljesen őszinte volt. Kicsit én is elvesztettem a realitásérzékemet, de egyszer bejött az egyik őr, hogy már jó késő van, mi lesz velem? Na, ekkor én is felocsúdtam, hogy oké, mi lesz velem? :-)

Erre, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, azt válaszolta: „Andrea természetesen itt alszik, van elég hely az elnöki lakosztályban.”

Na, ezen elgondolkodtam, vajon ki fog nekem hinni, hogy egy lakosztályban alszom Michael Jacksonnal! De aztán rájöttem, hogy magam sem hiszem igazán.

Utána eszembe jutott egyéb hétköznapi dolog, miszerint is nincs váltóruhám, meg hálóruhám sem. Amikor ezeket Michaelnek is felvetettem, csak azt mondta: „Oh, boy, ez a legkevesebb, hozatunk valamit, a mosoda pedig kimossa az aznapit, reggelre már fent is lesz!”

Na, ezen azért nem nyugodtam meg, de Michael annyira határozott volt, hogy nem gondolkodtam többet.

Elmentem lezuhanyozni, az én hálórészemnél lévő fürdőbe, Michael a saját részébe. Majd átöltöztem az akkor megérkezett hálóruhámba, ami egy hosszú-ujjas pizsi volt. Elég aranyos.

Már épp készültem lefeküdni, amikor kopogtattak. Michael volt piros selyempizsamában, először átfutott az agyamon, vajon mit akarhat, engem biztos nem, hiszen csak 8 órája ismerjük egymást, de persze azért beijedtem, mi van, ha mégis... és természetesen, nem ez történt, csak jó éjszakát akart kívánni, és azt mondta, nem tudja, hogy fog aludni, mert egész éjszaka beszélgetne, ha lehetne.

Erre én mondtam, hogy én sem nagyon fogok tudni aludni, ha gondolja, huppanjon be a szobába és beszélgessünk! De erre azt mondta, inkább aludjunk, holnap hosszú nap lesz. Bevallom, kellett még vagy egy óra, mire elaludtam, igazán fel sem fogtam, mi történt. Aztán azért aludtam.

Reggel, amikor felkeltem, megint döbbenet, hol is vagyok, aztán eszembe jutott az este. Kicsi izgalommal néztem az aznap elé.

De hamar megoldódott a problémám, mert amikor a fürdőszobában voltam, kopogtattak. Michael volt, már nem pizsiben. Szépen kisminkelve, az általam annyira szeretett farmer szerelésben. Kérdezte, hogy hogy aludtam, mondtam, amikor már elaludtam, jól. Nevetett:)

Reggelizni mentünk, kérdezte, mit kérek, mondtam tejeskávét, és pirítóst. Ő is velem evett. Beszélgetni kezdtünk, kérdezte, mit csináljuk ma... Na, erre még a kanál is megállt a kezemben, mi ez a királyi többes?

Erre azt válaszolta, hogy Ő úgy tervezte, hogy én majd kalauzolom őt kicsiny városomban. Na, ezen meglepődtem, kérdeztem tőle: de hát, nincs is ruhám, meg egyébként is ennyire megbízik bennem? Erre csak nevetett, hát persze, jó emberismerő.

Megreggeliztünk, nem is téptem magam a témán, gondoltam, majd alakul, tegnap délután még nem gondoltam, hogy Michaellel fogom tölteni az éjszakát, úgyhogy jobb, ha nem tervezek előre semmit. A munkahelyemre beszóltam, hogy most pár napig nem megyek. Haza is telefonáltam, de igazán nem tudtam mit mondani. Michael kérdezte, hogy szeretném-e a saját ruháimat, mert akkor hazaszaladunk érte. Már ez olyan hülyén hangzott, de akár vásárolhatunk is, szívesen segít. Hát, gondoltam, ilyen alkalom úgysem adódik az ember életében, bevállaltam.

Elmentünk vásárolni, természetesen betértünk a Fontanába és megvette nekem a piros flitteres felsőt, megismerkedésünk emlékére. Este vacsoránál jó lesz, felkiáltással.

Kérdeztem, merre szeretne menni, mit szeretne látni, ajánlottam neki a várat, a Margitszigetet, gyermekkorom fő helyét. Elmondtam neki, hogy odajártam minden nap úszóedzésekre. Szóval andalogtunk mindenfelé. A Várban a múzeumot is megnézte, nagy műértő volt, élmény volt vele mászkálni.

Aztán a Margitsziget következett, ahol elég nehéz volt úgy elmenni, hogy észrevétlenek maradjunk, ezért úgy tettünk, mintha én is a személyzet közé tartoznék. Így jól működött a dolog, elég gyakran megálltunk, autogramot adott, fotózkodott, csodáltam a türelmét. Volt egy két elég kemény rajongó, de velük is nagyon kedves volt.

Ebédelni egy étterembe mentünk a Vár aljában, nagyon hangulatos volt. Barbeque csirkét evett, én grillezett csirkét.

A délután hamar elment, igazán az egész nap. Megint eljött az este, eszembe jutott, vajon hogy lesz? Gondolom, Michael is érezte rajtam a bizonytalanságot, megkérdezte, mit szeretnék, hiszen holnap is számít rám, szerinte jó helyen vagyok vele a szállodában. Na, erre nem lehetett mit válaszolni, természetes volt, hogy vele akarok lenni.

Az esti vacsit szintén a szobában ejtettük meg. Sokat beszélgettünk, egészen kinyílt, elmesélte, mennyire kevés lány volt az életében olyan, akire igazán számíthatott, és akiben megbízott. Ezért furcsa neki, hogy bennem már az első látásra. Kicsit vonzódik hozzám, de nem akar ezzel elriasztani. :-) Kérdeztem a gyerekkoráról, azt mondta, sokat szenvedett, de úgy érzi, még így is megérte. Kérdeztem, mi lett volna, ha másképpen alakul, erre Ő azt mondta: a sorsa ez volt, nem hiszi, hogy másként kellett volna élnie. De most már tudatosabban éli az életét, és próbál annyit láttatni, amennyit szeretne, néha kicsit túl is lő a célon, de nem zavarja.

Azt mondtam neki, hogy sajnos sokan vannak, akik félreértik, félreismerik őt, azt mondta tudja, de változtatni nem tud rajta, hiszen mindenkivel nem beszélhet a világon.

Az este nagyon romantikusan telt, talán túlságosan is, egyszer olyan közel hajolt hozzám, hogy már-már hozzám ért a szája. Nagyon finom illata volt, kicsit ugyan édes nekem, de mindenféleképpen kellemes és igen izgató volt. Ő is azt mondta, tetszik az illatom, olyan vagyok, mint egy gyümölcsös kert. :-)

Aztán megint hamar elment az este, már éjjel volt, gyors zuhany és irány az ágy, ki-ki a magáéba, de persze megint kopogás, komolyan mondom, már hiányozna, ha nem... Csak jó éjt akart kívánni, én pedig magam sem értem, miért, megkérdeztem, hogy a jó éjt puszi elmarad? Erre annyira édes volt, odajött hozzám és szájon csókolt. Persze inkább csak puszi volt, de annyira finom volt. Hát, az éjszakámat megalapozta. Bár még mindig nehezen hittem, hogy mi is történik velem, de egyre igazabbnak tűnt.

Másnap reggel kicsit álmosan ébredtem, de nem kopogásra. Kimentem a nappali részbe, ahol enni és beszélgetni szoktunk, de üres volt. Ültem egy darabig, majd kimentem a teraszra. Szép, meleg nap volt, sütkéreztem, csak úgy pizsiben. Egyszercsak Michael lépett mögém és átkarolta a nyakamat, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára, annyira édes volt.

Mondta, ma el kell mennie a kórházba, mert szeretné megnézni, mit tud segíteni. Kimentettem magam, mondtam, most már jó volna hazamennem kicsit, egyéb dolgaimat beszerezni. Nagy nehezen ráállt a dologra, de megesketett, hogy estére visszajövök. Elkérte a mobilszámomat, nehogy eltűnjek. :-) Mit is mondhattam volna, ki az, aki nem jött volna vissza?

Hazamentem, anyum furcsán nézett rám, repdestem. Igazán most tudatosodott bennem, mi történt az elmúlt napokban. Összeszedtem egy pár ruhát, egy szexi hálóinget, mégse mindig a hosszúujjú pizsiben legyek. Kicsit leültem beszélgetni, kérdezte, mik a terveim. És igen, vajon mik a terveim? Michael 3 nap múlva leadja a koncertet és elutazik, tovább a turné állomásaira, és egyébként is, vajon mit kezdünk egymással, hiszen csak úgy, nem kísérgethetem őt. Hiszen akkor életformát, lakhelyet kell változtatnom, és egyébként is. Itt állok, 23 évesen, mit kezdjek magammal, és a helyzettel? De nyitott voltam mindenre. A nap hamar elment, Michael 5-ször hívott, hogy ugye nem felejtettem el, hogy este vár? Mondtam neki, ha el is felejtettem volna, Ő úgyis emlékeztet rá. Erre nagyon nevetett és azt mondta, először: Szeretlek. Húú, az Ő szájából hallani nagyon bizsergető volt, még ha tudtam is, hogy angolul nem feltétlen jelenti ugyanazt, mint magyarul.

Kicsit már vártam az estét, persze késve érkeztem, ez amolyan női praktika volt részemről. Michael már az ajtóban várt, kezében a mobiltelefon, hívni akart. Édes. Aztán beléptem, meglepte a saját ruháim látványa, látta mennyire hétköznapi vagyok. Tetszett neki, azt mondta, szereti, ha valaki praktikusan, de csinosan öltözik.

A vacsora talán még meghittebb volt, mint az előző napi, kicsit én is bizseregtem, talán ő is, ma nem voltunk együtt.

Sokat beszélgettünk, kérdezte, mi a tervem az életemmel, na, ez mintha csak visszacsengése lett volna anyummal való beszélgetésünknek. Mondtam neki, 23 éves vagyok, átlagos állással, nem voltak nagy terveim, kicsit élni, majd házasság, család. Ez tetszett neki. „Egészséges gondolkodás” mondta.

Kérdeztem, hogy miért kérdezi, persze, hogy tudtam a választ, de hát, mégis csak... :-)

Azt felelte, szeretné, ha vele tartanék a turné során, és ha még utána is úgy gondolom, akkor Neverlandre is elkísérhetném, szívesen megmutatná a birodalmát.

Persze, hogy nagyon kíváncsi voltam, Neverland egy álomvilág volt.

De hogy adjam be ezt otthon, és egyáltalán, hogy hagyjak itt mindent, hiszen itt születtem, itt vannak a barátaim, a családom? De persze, milyen lehetőség ez, gondolkodni sem szabadna rajta! Kértem egy napot, hogy eldöntsem. Ezt Ő természetesnek vette. Aznap este a saját hálóruhámban aludtam, szatén krémszínű baby doll volt. Michael a szokásos jó éjt kívánásra érkezett, amikor is meglátott. Leírni nem tudom az érzést, egyszerre éreztem magam kellemetlenül és éreztem magam nagyon szexinek. Látszott rajta, hogy feszélyezve érzi magát, hiszen szexinek lát. Megkérdezte, oda jöhet-e az ágyamhoz, nem tartom-e tolakodónak. Odajött, leült az ágy szélére. Megsimogatta a vállamat. Borzongás futott végig rajtam. Mondtam neki, hogy adhatja a jóéjt puszit, megcsókolt, nem úgy, mint azelőtt, hosszan, érzékien. Tudtuk, ez nem lesz jó, ha folytatjuk, Ő is érezte és én is, bár tudtam, hogy a testem mást diktál. De Ő is rájött, nem lenne jó, ha hagynánk magunkat átadni az érzelmeknek. Így felállt és az ajtó felé indult. Nagyon tiszteltem, amiért megálljt tudott mondani. Bár nagyon nehéz volt. Na, az elalvás ma sem ment jobban, mint az előző napokon.

De a reggel mámorító volt, azt éreztem, hogy valami elindult, akármi. Nekem, egy 23 éves pesti lánynak. Bármeddig tart, én boldog leszek.

A következő nap a koncert előkészületeivel telt, ott lehettem, ahogy a színpadot, hangot állítják, már ez is egy csoda volt. Aztán televíziók, rádiók, újságok rohamozták Michaelt, én a háttérben maradtam, bár legszívesebben világgá kürtöltem volna, azt, amit érzek. De persze ez nem lett volna jó, az agyam tudta.

Aztán eljött az este, a vacsora kicsit feszült volt. Egyrészt a másnapi koncert miatt, másrészt mert ma választ kellett adnom arra a kérdésre, mit is kezdek magammal.

De aztán eljött a pillanat. Feltette a kérdést, hogy döntöttem. Bevallom, nehéz volt a döntés, hiszen, nem arról kell döntenem, hogy milyen húst veszek a boltban, hanem a saját és a családom életéről.

Aznap volt idő a barátnőimmel beszélgetni, ők azt mondták, támogatnak, bármit is döntök. Nincs elérhetetlen hely, bárhol találkozhatunk, beszélhetünk telefonon. Ez megerősített, hogy jól döntök.

Tehát, előadtam, Michael feszülten várt, én egy kicsit körítettem, ami nagyon felizgatta. De végül kiböktem, hogy oké, vele tartok, lesz, ami lesz. Azt az arcot soha nem felejtem el, mindennap magam előtt látom, a megkönnyebbülés és az öröm arca volt ez. A nyakamba ugrott, ilyet csak vele kapcsolatban láttam eddig, ahogy a rajongók a nyakába ugranak. Olyan hevesen szorított, hogy már majdnem összeroppantam. Ekkor engedett a szorításból és megcsókolt, most is finom volt, és nagyon-nagyon élveztem. Utána elmondta, egész nap ezen járt az agya, mert nem akart elveszíteni, de nem tudta, hogyan befolyásolhatná a döntésemet.

Az este csodálatos volt, megbeszéltük, hogy holnap délelőtt elmegyünk hozzánk, összeszedem a dolgaimat, ami az új élethez kell. Jesszusom, magam sem tudom, jól döntöttem-e? Anyumék nagy szeretettel fogadták a döntésemet, sok mindent nem árulhattam el, mert hát a sajtó... De megígértem, hogy gyakran fogok jelentkezni, főleg az első napokban.

A koncert fergeteges volt, oldalt néztem végig, Michael frenetikus volt, profi, tökéletes előadó. Sokszor nézett oda rám, olyankor kacsintott, mosolygott.

Én pedig tudtam, hogy ma éjjel az egész életem meg fog változni. Ha már eddig is fenekestül fel nem fordult. De nem bántam, vártam a jövőt hiszen még csak a kapcsolatunk elején vagyunk.

A turné folytatódott, Michael megismertetett a hozzá legközelebb álló emberekkel, Karennel a sminkesével, akivel sok-sok éve elválaszthatatlanok, a Road-okkal, akik a koncerteket rendezik, a hangmérnökökkel, és menedzserével.

A következő lépés az volt, hogy ki kellett találni, vajon én ki is vagyok, hirtelen ott teremtem. A legkézenfekvőbbet ajánlottam: legyek Kommunikációs menedzser. Ezen kicsit derültünk, de végül úgy döntöttünk, ez lesz a legjobb. Felajánlottam, hogy majd intézem a rajongók körüli dolgokat, ennek örült, bár féltett is, hiszen tudta, a rajongók nem mindig olyan kedvesek, ahogyan én gondolom. Mindenki beleegyezett, hogy ez lesz a hivatalos verzió. Úgy vettem észre, elfogadtak, bár azért a kétség látszott mindenki szemében, nagyon röpke volt az ismeretség.

A koncertek jól zajlottak, mi nem kerültünk intimebb kapcsolatba, amit nem is bántam, hiszen ki tudja, mi lesz még belőlünk.

Azért a meghitt esti vacsoráink maradtak, kicsit rohanós lett az életünk, de tetszett a pezsgés:-) Főleg Vele.

Szilveszter után volt egy pár nap szünet, amikor Amerikába utaztunk, a következő állomások úgyis ott voltak. És hazamentünk Neverlandre, ez elég furcsán hangzik, hogy haza, de igen, ha neki otthona, akkor nekem is.

Folytatás…

Befejező rész

A dokumentumfilm csakhamar elkészült, pár napot kellett várnunk a vágott anyagra. Elég jól sikerült, szerintem igaz képet kapnak belőle a nézők Michaellel kapcsolatban, volt pár rész, amit Michael megvágatott újra. De alapjában véve neki sem volt kifogása ellene.

Így a film a nagyközönség elé kerülhetett. A fogadtatása nagyon vegyes lett, ki úgy vette, hogy végre személyes titkokat is megtudhat Michaelról, ki pedig úgy, hogy ez a film a takargatása az igazságnak.

Nem volt mit tenni, hiszen minden embert nem lehet meggyőzni, mindenesetre Michael nem lett tőle se boldogabb, se nyugodtabb.

A média kissé felbolydult, alig volt szabadidőnk, sok helyen kellett megjelenni.

A nyári vizsgaszezon is elkezdődött, mindketten sokat tanultunk, főleg én. Nekem lassan a szakdolgozatomat is be kellett fejezni, ami arról szólt, hogyan lehet felkészíteni egy kisgyereket a sportban lehetséges kudarcokra. Nehéz téma volt.

Közben Michael egyre fáradtabb lett, feltűnő volt, hogy nincs már olyan erőnlétben, mint eddig. A legjobban akkor volt, amikor a gyerekekkel lehetett. Akkor igazán boldog volt, mégis úgy éreztem, nem találja a helyét, újra összeesett.

Nem tudtam, mit tegyek, láttam, hogy segítségre van szüksége, de most nem orvosi segítség kellett neki. Tépelődtem magamban, vajon kérdezzek-e rá, vagy felbosszantja csak. Napok teltek el anélkül, hogy jutottam volna valahova. Aztán úgy döntöttem, először levizsgázom, és majd utána teszek valamit, hátha csak a forgatás, és az azzal járó stressz okozza nála ezt.

A vizsgám szépen sikerült, és végül augusztusban megkaptam az edzői bizonyítványomat.

Boldog voltam, Michael nagyon büszke volt rám, hogy megcsináltam. Bár még nem tudtam, mit kezdek vele, de tudtam ebben lesz a jövő.

Michael viszont semmit nem javult, komolyan kezdtem aggódni, felhívtam Janetet, ő vajon milyennek látja, hátha én vagyok, aki elfogult vagyok. Ő is azt mondta, hogy már azon gondolkodott, megkérdezi, mi van vele, talán itthon van köztünk valami. Mondtam, hogy nem, erről nincs szó.

Ezen felbuzdulva úgy döntöttem, szóba hozom Michael előtt is. Úgyhogy egy alkalmas este a hálószobában rákérdeztem, hogy hogy érzi magát, mi a baj. Szomorú arca volt, először csak nézett maga elé, majd rám nézett, odabújt hozzám, én átkaroltam, azt mondta, gyengének érzi magát és nem tudja, miért, különösebb fájdalma nincs, de minden apró dologhoz is nagy erőfeszítés kell neki. Annyira őszinte volt, könnyek gyűltek a szemembe, az én drága szerelmem, aki eddig olyan erős volt, most pedig már maga is bevallja, hogy jottányi ereje sincs. Nem szóltam semmit, csak öleltem, és Ő is engem. Mondtam neki, hogy holnap orvoshoz megyünk, azt tudja, nem szólt, azt hiszem, már ahhoz sem volt ereje, hogy ellenkezzen.

Így aludtunk el.

Másnap reggel első dolgom volt, hogy felhívjam a család háziorvosát, aki azonnal kijött.

Nem örült a látványnak, Michael sápadt volt és apatikus. Az orvos megvizsgálta, azt mondta, van egy sejtése, de nem akar előre mondani semmit, be kell menni a Klinikára.

Természetesen azonnal odamentünk, az orvos is jött velünk, elmentek Michaellel, azt mondta, jobb, ha most egyedül vannak. Az idő, mint a csiga úgy ment, már az őrület kerülgetett, nem tudtam, mi tarthat ilyen sokáig. Aztán szerintem másfél óra is eltelt, mikor nyílt az ajtó, és az orvos jött ki, bevezetett a szobájába. Baljós csend volt, Michael, aki folyton beszélt, viccelődött, a fotelben ült szótlanul. Az agyamon minden átfutott pillantok alatt, majdnem elájultam az idegességtől.

Leültem Mike mellé, megfogtam a kezét. Az orvos beszélni kezdett, elmondta, hogy Michael tüdejét egy olyan betegség támadta meg, ami később tüdőrákká alakulhat. Most még a betegség elején van, de nagyon hamar kezelést kell kapnia. Elfehéredtem, hogy lehet ez, hiszen nem járunk olyan helyeken. Az orvos elmondta, ez a betegség cseppfertőzés útján terjed, bárhol, bármikor meg lehet kapni, ha a szervezet legyengült.

Miután meg tudtam szólalni, kérdeztem: és mi a kezelés? Azt mondta az orvos, hogy először gyógyszereket kell majd szednie, gyengébbeket, és meglátjuk, hogy reagál majd a szervezet és a betegség. A kezelést egy hét múlva fogjuk elkezdeni, először a Klinikán, majd, ha hatásos, akkor otthon.

Lesújtva mentünk haza, nem tudtam mit mondani. Az este csendesen telt, megvacsoráztunk a gyerekekkel, Michael minden erejét összeszedte, hogy a gyerekek ne lássák rajta mennyire gyenge.

Majd, amikor elcsendesedett minden, elvonultunk.

Éreztem, Michael életében egy újabb mélypont jött el. És tudtam, ezen most nem fogunk hamar átjutni. Megbeszéltük, hogy erre a hétre mindent lemondunk, nem megyünk sehova .

Este összebújtunk, sokáig csak öleltük egymást, majd Michael fölém hajolt, és azt kérdezte: „Velem maradsz?” Ilyen kérdést hogy tehetsz fel, kérdeztem, hát persze, nem emlékszel, mit ígértem neked?, mindig veled leszek, bármi is történjék, soha nem hagynálak el. Csókolózni kezdtünk, és hogyan, azt magam sem tudom, finoman szeretkezni kezdtünk, olyan meghitt volt, olyan csendes, olyan nagyon szép, soha nem felejtem el. Michael gyengéd volt. És csodálatos élményben volt részünk. Aztán, amikor már csak feküdtünk egymás mellett, eszembe jutott, hogy Michael vajon miért is csinálta, nem akartam a legrosszabbra gondolni, nem és nem!!!!

A hét, amíg elzártan éltünk, csodás volt, rengeteget játszottunk a gyerekekkel, Michael nagyon hős volt, annyira tartotta magát, hogy ha nem tudtam volna milyen bete, azt gondoltam volna, semmi baja nincs. Csak Katherine-nek, és Janetnek mondtuk el, hogy mi is történt, és kértük, próbálják visszafogottan kezelni a dolgot.

Eljött a hétfő és Michael beköltözött a Klinikára, iszonyatosan féltettem, és féltem is. Mindennap kértem az angyalokat, hogy segítsenek.

Sokat voltam bent nála a kórházban, de azért otthon is kellett lenni a gyerekekkel, nem akartuk elmondani nekik, hiszen kicsik, meg sem értenék.

Három nap után kiderült, hogy a gyógyszer hatni kezdett, istenem, mekkora kő esett le a szívemről. Az orvos nem kecsegtetett sok jóval, azt mondta, a kezelés akár egy évig is eltarthat, de az nagyon jó jel, hogy reagált a szervezet. Az út hosszú lesz a gyógyulásig.

Egy hét után hazajöhetett, nagy volt az öröm és a megkönnyebbülés is. Az orvos mondta, hogy két hónapig ne nagyon látogassák idegenek Michaelt.

A média egyből lecsapott a témára, de most minden eddigieknél keményebb voltam. Csak én nyilatkozhattam a mindennapokról.

Michaelon nem nagyon látszott, hogy jobban van, de már az is öröm volt, hogy a szervezete jobban volt. Hamar eljött a tél, az ünnepek közeledtek. Engedélyt kaptunk arra, hogy szűk családi körben ünnepelhetünk.

Próbáltam olyan meghitté tenni, amennyire csak lehet, ezt a karácsonyt soha nem felejtem el. Michael még mindig gyenge volt, minden családtag nagyon meg volt ijedve, ilyennek soha sem látták Őt. Mit mondjak, én sem, csak a gyerekek tudtak mosolyt csalni az arcára. Aztán pár hét múlva egy apró dolgot vettem észre Michael javulását illetően: leült a zongora mellé, idejét sem tudom, mikor tette, dúdolt és zongorázott, nagyon jó volt látni. Elkezdtem reménykedni, hogy talán mégis meggyógyul.

Aztán magamon is észrevettem valamit, méghozzá azt, hogy már jó ideje nem volt havi vérzésem, fel sem tűnt, mert annyira kivette az energiámat és a gondolataimat Michael és a betegség, hogy hogyan álcázzuk mindennap a gyerekek előtt. Nem foglalkoztam vele. Januárban aztán elmentem az orvosomhoz, biztos voltam benne, hogy a stessz miatt történt mindez.

Ahogy az orvos vizsgálni kezdett, felderült az arca, azt mondta, én mindig szórakozom vele, nem értettem. Felém fordította az ultrahang monitorját, és azt mondt: „Drágám, ezt én nem nevezném stressznek. 4,5 hónapos terhes vagy, ráadásul ikrekkel!”

Elképedtem, de hát mikor, kérdeztem, és akkor eszembe jutott az utolsó szeretkezésünk, még a kezelés előtt, a gép is kiszámolta a kb fogantatást, a dátum nagyjából stimmelt.

Először nagyon örültem, majd szorongás fogott el, hogy mondjam el Michaelnek, és egyáltalán, ha nem gyógyul meg, vajon mit kezdek mindezzel, belehalok a fájdalomba.

Nem tudtam mit tegyek, kértem egy fényképet a babákról, akik már szép nagyok voltak, hogy milyen neműek, az még nem látszódott.

Hazamentem, hallgattam, nem tudtam elmondani. A várakozás állapotát választottam. Azt mondtam magamnak, Michaellel az egész életem a spontaneitás jegyében zajlott, most is így marad.

Szörnyű teher volt, mégis azt éreztem, így a jobb. Aztán hamar eltelt a január, és rajtam vészesen látszódni kezdett, hogy babát várok, nem várhattam tovább.

Egyik este, amikor lefeküdni készültünk, Michael mellé ültem és azt mondtam: ”drágám, el kell mondanom neked valamit, terhes vagyok, közel 6 hónapos, és ikreink lesznek.” Michael majdnem leesett az ágyról, odaadtam a fotót, sírni kezdett, nem tudtam eldönteni, vajon örömében vagy elkeseredésében. Átölelt, megcsókolt és a fülembe súgta, hogy nagyon szeret.

Kérdeztem tőle, mi lesz most velünk, erre – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – azt válaszolta: ”meggyógyulok, drágám.”

Michael olyan volt, mint akit kicseréltek, elment az orvoshoz, erősítő szereket kért, a gyógyszereket, amiket szedett, még nem hagyta abba.

Nem hittem a szememnek, soha még ekkora elszántság nem volt a szemében. És ahogy teltek a hetek, Michael úgy lett napról napra jobban. Majd egy napon, egy gyönyörű májusi napon Michael egy papírral állított haza, ami azt bizonyította, hogy a betegség nyomtalanul elmúlt a tüdejéből, az immunrendszere pedig soha nem volt még ilyen jó.

Emlékszem, csak álltam, és sírtam. Michael azt mondta, most már semmi baj. Már minden nap mosolyogva ébredek. Nincs több könny, sem fájdalom, mert szeretsz.

Júniusban életet adtam az ikreinknek, egy lánynak és egy fiúnak. Családunk így lett teljes. Sok öröm és bánat után újra kezdtük közös életünket egy egészen más dimenzióban.

És az én életem is teljes lett. Lásd, milyen sorsa lehet egy egyszerű lánynak is, aki Budapestről indult és a paradicsomba ért.

„A lélek többre képes, mint a test, mert a lélek csodát művelhet a testtel, és a lélek felépíteni képes, amit a test lerombol”.

Vége